Éltél te már eleget?

Megszületünk, van három jó évünk, majd beszippant a rendszer. Először tanulni kell, sorban állni, levizsgázni, papírosodni. Aztán jön a taposómalom, hogy legyen meg mindenünk, amit kitűztünk magunk elé. Majd egy szempillantás alatt elrepülnek az évek, és maradnak a kívánságok: hogy láthassam a gyerekem felnőni, sorban állni, papírosodni, beállni a mókuskerékbe. Teljesen mindegy hány év gyűlt össze, élünk mi eleget?

Néhány hónapja volt egy furcsa álmom. A saját temetésemen voltam, külső szemlélőként. Mint valami szellem-drón keringtem magam fölött. Nem voltak rossz érzéseim, nagyon természetesnek tűnt, hogy bár tudatomnál vagyok, mégis a ravatalon fekszem. Kerestem valakit a gyászolók között, egy arcot sem ismertem fel, de valakiket nagyon kutattam… és ahogy lenni szokott, felébredtem. 

Érdekes gondolatok kavarogtak bennem, még mindig nem érintett meg a tudat, hogy halandó vagyok, inkább csak egy nagyon gyors leltár futott végig az agyamon, hogy ha holnaptól nem lennék, akkor mi az, amit megbánnék vagy sajnálnék. Elég paradoxon, hogy még a halálról is azt hisszük, hogy majd lesz lehetőségünk elmélkedni. 

Most, hogy abban a szituban vagyunk, amiben – Harry Potter-rajongóként úgy döntöttem, a nevét sosem mondom ki – ismét többször eszembe jutott ez az álmom. Mert ugye, jön, aminek jönni kell, meg aztán ha nem ma, majd jövőre mind ugyanarra a sorsra jutunk, azon nem tudunk változtatni, de, hogy addig mi lesz, az csak rajtunk áll. 

Két hangosbemondós figyelmeztetés és egy tárkonyos pityókaleves-főzés között van időm elmélkedeni. 

Sokan sírnak, hogy csorbultak most a jogaik és a szabadságuk, nem tehetnek azt, amit és amikor akarnak, ahogy akarják. Nekem csak egy kérdésem maradt: tényleg?

Egy olyan rendszer maradványa nevelt, ami nem szólt másról, csak a megfelelésről. Rendszereknek, körülményeknek, elvárásoknak. Mikor pedig eljött a délután és ledobhattuk volna a láncokat, akkor a nyakunkba ömlött nagyanyánk annakidejénjéhez való igazodása, a rokonok értékrendjéhez való idomulás – és nem hagyhatjuk ki a képből a hatodik szomszédot se, aki nehogy megszóljon, ha rálépünk a repedésre a járdakövek között. 

Egy olyan társadalom vagyunk, mely sosem volt szabad, nem kell nekünk politikai diktatúra, se katonai elzárás. Nincs nekünk szabadság-kultúránk, elvagyunk annak az illúziójában. Az anyagiakról még elhisszük, hogy boldogítanak, de mivel a tárgyak sosem töltenek ki semmilyen űrt odabenn, hamar elmúlik az általuk okozott eufória. És nem akarjuk legyűrni az előítéletekkel fűszerezett, szürke, monoton hétköznapokat, hanem mindenki mást is behúzunk magunk után. Azt csináljuk a szomszéddal, ami zavar minket a valahányadik unokatestvérünkben. 

Hirdetés

Néha az az érzésem, hogy szégyenletes, ha egyénként szeretné valaki az életét élni, a saját vágyait és álmait teljesíteni. Szégyenletes, ha a biztos 12 órás munkát, amitől idegileg kivan, lecseréli olyanra, amit élvez. Felháborító, ha felnőttként olyan szórakozásban leli valaki örömét, amit ki kellene nőni. Aztán valaki szülőként – habár a gyereke teljesen el van látva – mégis szán időt, és még jut is arra, hogy magával is foglalkozzon, ez egyenesen bicskanyitogató. 

A feladat pofonegyszerű: alárendeltnek, boldogtalannak lenni, és mindig valami mást magunk elé helyezni – vagy legalábbis ezzel magyarázni a gyávaságunkat, sikertelenségünket önmagunk kiteljesítésében. 

Szolgalelkűség az erény, ami a mennyekbe visz. Majd ha meghaltunk. De meghalni mégis félünk. 

Aztán most itt vagyunk, nyilatkozattal felvértezve lakásaink magánzárkájában. Itt már tök nyolc, hogy elnök vagy, esetleg utcaseprő, hithű katolikus, buddhista vagy muszlim. A bőrszíned, de csodák csodájára a nemi identitásod és szexuális vágyaid sem veszi figyelembe a kórság. Semmi sem fontos azokból a piti gyűlölködésekből, amivel keserítettük eddig egymás és a saját életünket, nem igazolódott be semmi azokból a teóriákból, amikben kerestük a bűnbakot egy jobb világ érdekében. 

Tanulhatnánk belőle. Most itt van ez a csendes pihenő, amikor végre helyretehetnénk önmagunkat odabenn, hogy mikor vége, friss erővel építhessünk mindent újra. 

Helyette csak magunkkal foglalkozunk: ki-ki felülírná most a tömegek érdekét, és továbbra sem készül mentálisan arra, hogy ami következik, abban egyként kell jelen lennünk. Mintha mindig háttal mennénk az etetőnek – ahogy a székely mondás tartja. Ideje lenne igazán előre tekinteni…, mert most másunk nincs is, csak kéretlen időnk.

Kiemelt kép: Shutterstock