ARCHÍV Eltutujgatott gyermekek kora

Anyámasszony katonája. Burokban nevelték. Kiskirályként viselkedik a családban – ismerős megbélyegzések, amelyekkel szembesíti a szülőket a külvilág. Cikkünkben azt járjuk körül, miként segíthetjük gyermekeinket az önállósodás rögös útján. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)

Kérdésemre, hogy mennyire jellemző a mai gyermekekre az eltutujgatás, Kádár Annamária pszichológus David Eberhard svéd gyermekpszichiáter Gyerekek hatalmon című könyvét említi. Szerinte a mostani társadalomban csődöt mondtak azok a régen jól bevált nevelési normák, amikor a szülő rendre tudta utasítani a gyereket, és meg is tette. Divattá vált az engedékeny, a gyerek szabadságát, akaratát követő nevelés, amikor a szülők nem szabnak határokat, ergo a gyerek azt csinál, amit akar.

Túlféltett generáció

Balás Éva tanítónő is úgy látja, a mostani családokban túl sok mindent elnéznek és megengednek a gyermeknek. Mintha rózsaszínű buborékban lebegtetnék a gyermeket. „Egyes szülők azt hiszik, hogy a társadalomban bekövetkezett változások miatt a családokban is mindent át kell alakítani.

Van, aki úgy gondolja, mivel nehéz gyerekkora volt, szülőként majd mindent megad a gyerekének a „ha én nem járhattam ilyen körökre, akkor a gyereket majd elviszem tíz helyre”-elv szerint.

De ebben a nagy kavalkádban egyszerű dolgokra nem jut idő. Szinte nem is találkoznak egymással, csak angolórán, lovagláson vagy úszáson, de hogy konkrétan az asztal mellett, a fürdőszobában mit tesz a gyermek, nem látja a szülő, vagy siet, és inkább helyette elvégzi a feladatokat” – osztja meg tapasztalatait a pedagógus.

Ha felnő a gyermek…

A gyereknek ismernie kell a korlátait, a lehetőségeit, tudnia kell, mi az, hogy elutasítás, és azt is, hogy egyáltalán nem megengedett minden, amit követel – mondja Kádár Annamária pszichológus. – Ha egy felnövekvő gyermek a túlzott óvás, féltés miatt sosem kerül döntéshelyzetbe, felnőve is képtelen lesz önálló döntéseket hozni, megtanulni küzdeni és azt, hogy a tetteinek következményei vannak. Felnőttként önbecsülése igen alacsony lesz, elégedetlen lesz az életével, nagyobb lehet a valószínűsége a depresszió kialakulásának” – vonja le a következtetést a szakember.

Gyermekkorunk meghatározó lehet a szülővé válás során. Emese egyedülálló szülőként neveli gyermekét, s mivel ez a családi modell eltér attól, amiben ő maga felnőtt, később segítette újraértelmezni az önállósodás fogalmát:

„Nagyon védett gyerek voltam, s bár valószínűleg ezt a modellt ösztönszerűen bizonyos mértékben továbbvittem, arra törekszem, hogy anyaként több önállóságot biztosítsak a gyerekemnek. Szeretném, ha több lehetősége lenne arra, hogy egyedül oldjon meg korának megfelelő kihívásokat. Ez, úgy érzem, hiányzott a gyerekkoromból, későn kerültem olyan helyzetbe, amikor egyedül hozhattam meg döntéseket. Úgy gondolom azonban, sikerült kilépni az örökölt minta kereteiből.”

Apró lépésekkel az önállósodás felé

Kérj segítséget a társadtól! – több mint két évtizedes pedagógusi pályája során Balás Éva azt tapasztalta, hogy ez működik a legjobban. Mert abban a pillanatban, amikor a gyermek rájön, nemcsak egy felnőtt tud rajta segíteni, hanem egy diáktársa is, akkor otthon sem biztos, hogy a szülőhöz fog fordulni, hanem megpróbál egyedül is boldogulni.

A szülőnek apró lépésekkel kell megmutatnia, hogy bízik a gyermekében és képességeiben. A tanítónő konkrét példát említ:

„Érthető, hogy a mostani forgalomban nem engedjük el egyedül a kisiskolás gyereket iskolába. De megegyezhetek vele, hogy mindig egy picit távolabb (az első, majd a második sarkon, aztán a buszmegállóban stb.) várom őt a tanórák után.

Ez azért jó, mert a gyermek nem azt érzi, hogy folyton kísérgetik, hanem önállóan is képes megtenni egy útszakaszt, vagy egyedül megvásárolni a fagyit.”

Vidéken ez valamelyest egyszerűsödik. „Mifelénk mindenki elég önálló” – fogalmaz a nagycsaládos Kati, aki szerint bár két egyforma gyermeke nincs, és mindenikükkel más-más kapcsolatot tudott kialakítani, eltérőek a módszerek, a szabályrendszer viszont azonos otthon.

„A túlzott gondoskodás egyik félnek sem jó. De valóban nagyon nehéz észrevenni, hogy mikor nőtt már akkorára a gyerek, hogy kicsit elengedjük. Jó, ha a mindenről gondoskodás, ami az első években elengedhetetlen, nem válik rutinná, és nem lesz belőle rendszer. Rossz nézni, amikor egy-egy területen önállósul, de még nem elég hatékony abban a tevékenységben, mégis hagyom, hogy kialakítsa a saját módszerét, mert neki úgy jó, és hosszú távon nekem úgy könnyebb” – fejti ki Kati.

Feladattudat és felelősségvállalás

Néha azon veszi észre magát a szülő, hogy nem lépett ki még abból a szimbiózisból, amelyben csecsemőkorú gyermekével élt: „kibújt a harmadik fogunk”, „leszoktunk a pelusról”, „jövőre kezdjük az iskolát”, „sikerült a vizsgánk” – ilyeneket mond a szülő, miközben a gyerekéről beszél. Mert nem tudja elengedni. A pedagógus is leszögezi: az iskola nem a család dolga, hanem a gyereké! Balás Éva tanítónő például elvárja kisdiákjaitól, hogy tartsák számon, mi a feladatuk. „Minimális házi feladatot kapnak, amit akkor vehetnek elő otthon, amikor ők úgy gondolják, megoldják azt, de ha elfelejtik, sem történik baj, fekete pontot kapnak, amit viszont kiválthatnak egyébbel. És ezt idővel megszokják. Mert

nem a szülő feladata számontartani, hogy mi a gyereke feladata”

– hangsúlyozza a pedagógus. Azt tapasztalja, hogy negyedik osztályig eljutnak így a tanulók oda, hogy megértik, feladatuk van, ők a felelősek annak az elvégzéséért, és csak akkor fordulnak a szülőhöz, ha segítségre van szükségük.

Az elengedésről

E téma kapcsán Kádár Annamária a meséket említi, amelyekben a hős a sárkányokkal harcol. A való életre lefordítva: a gyermeknek meg kell küzdenie a külvilág kihívásai mellett saját félelmeivel, szorongásaival, kishitűségével, ellentmondásos érzéseivel, indulataival, vágyaival is, és eközben érik, fejlődik, egyre gazdagabbá válik a személyisége. Az önbecsülés és a küzdőképesség megalapozása nem azt jelenti, hogy „kipárnázzuk” a világot gyermekünk körül: mindent megteszünk, hogy elkerülje a negatív érzelmeket, holott inkább segítenünk kellene ezek megértésében, megélésében és a nehéz helyzetekkel való sikeres megküzdésben. Szülőként nem járhatjuk végig helyette az útját, de hamuban sült pogácsaként rengeteg erőforrást tehetünk a tarisznyájába. Nem kell minden terhet levenni a gyermek válláról, nem kell minden csalódástól megóvni, és nem kell minden kívánságát teljesíteni.

„Kissé megrázó felismerni és tudatosítani, ha eggyel tovább lépett a gyermek, egy újabb mérföldköhőz jutott, önállóbb lett. Tudom, továbbra is az én gyermekem, csak már több mindent tud,

egyre kevesebb dologban kell a segítségem, így a kapcsolat nem annyira szükségleten alapszik, hanem valami máson. És amíg van kapcsolat, nincs baj.

Szülőként arra érdemes koncentrálnom, hogy erős és megtartó kapcsolat legyen köztünk, és nem arra, hogy megkíméljem és kényelmessé varázsoljam a világot körülötte” – magyarázza Kati.

Milyen szülő vagy?

Helikopter szülő az, aki folyamatos kontroll alatt tartja a gyermekét, s annak minden idejét percről percre pontosan beosztja, különórákkal, programokkal zsúfolja tele, figyelmen kívül hagyva a gyermek valódi kiteljesedését. Az ilyen típusú szülők gyermekei a bumeránggyerekek, akik gyakran nem tudnak leválni szüleikről, önállótlanok lesznek, elveszítik természetes túlélési, megküzdési képességüket. Az ilyen gyerekekből lesz később az a magányos felnőtt, aki még negyvenévesen is szüleivel lakik.

A világítótorony szülő a távolból irányítja, segíti gyermekét, de hagyja, hogy a maga útját járja. Példát és lehetőségeket mutat, a gyerek eldöntheti, hogy követi-e azt. Elvárásai reálisak, nem támaszt hatalmas, teljesíthetetlen követelményeket gyermeke elé, és bármi történik, feltétel nélküli szeretetéről biztosítja gyermekét. Az ilyen szülőhöz az önállóvá válás útján is vissza lehet térni segítségért, vigasztalásért.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock