Mesterségem címere Farkas Szidónia a bútorgyártásban – Ha odateszed magad, megnyílnak az ajtók

Laptop mögül került a bútorgyártásba, azt mondja, véletlen volt, de rajong érte. Végigköveti egy tévéasztal vagy ágy elkészülését egészen a kiszállításig – ismer minden részletet a gyártási folyamatban. Úgy passzol hozzá ez a munka, mintha neki találták volna ki.

Sokan férfiasnak gondolják Szidónia munkáját, bár kérdés, hogy napjainkban lehet-e egyáltalán bármit így nevezni. Néhány éve már, hogy a szakmában jártas férfiak munkáját hangolja össze egy bútorgyárban, ahol bizony nem egyszer szembesült férfi-női konfliktusokkal, erőfitoktatással. Ezekről a tapasztalatokról is faggattam, míg munkájáról beszélgettünk.

– Mit válaszolsz, ha megkérdezik, mivel foglalkozol?

– Annyian szokták ezt tőlem megkérdezni, de nem tudom megfogalmazni, mert nagyon sokrétű. Ha mégis röviden kellene elmondani, akkor a bútorgyár termékvonalának vagyok a technikai menedzsere.

– Lépjünk akkor vissza egyet. Hogy kerültél ide? 

– Sok-sok véletlen sorozata az, hogy most a bútorgyárban dolgozom. Pszichológiát és közgazdaságtant tanultam az egyetemen, majd HR menedzser (human resource, azaz emberi erőforrás) szakon mesteriztem. Aztán egy nap a barátaink készültek elköltözni a városból, és HR-est kerestek, aki helyükre léphet. Fel is vettek, és nagyon örültem, hogy a szakmámban helyezkedhetem el, egy 200 alkalmazottat számláló cégnél, ám hamar kiderült, hogy itt a feladatok többsége titkárnői feladat, és nem új emberek alkalmazása, kiválasztása, toborzása, ami egy HR-es feladata lenne. 

– Ez még irodai munka, de hogyan kerültél be a gyárba?

– Három évet dolgoztam ezen a részlegen, majd GYES-re mentem. Négy év után pedig, amikor készültem vissza dolgozni, azt mondták, minőségellenőrként várnak vissza. Nem is tudtam, miből áll. Én a gyárban addig öt alkalommal jártam. Szóval teljesen nulláról kezdtem, de bátorítottak, hogy könnyen beletanulok, van benne kis javítgatás is, amivel meggyőztek, mert szeretek barkácsolni, felújítani bútorokat, festegetni. Gondoltam, megpróbálom, legalább megtanulom a technikát, s ha nem tetszik, továbblépek.

Tudni minden részletét

Az egész sztoriban a legviccesebb az, hogy édesanyám a régi vásárhelyi bútorgyárban, a Mobexnél dolgozott a fényező részlegen. Mindig azt mondta nekem: “Tanulj leányka, ne kerülj oda, mint anyád.” És a végén csak odakerültem. (nevet

– De minőségellenőrből termelési vezető lettél. Hogyan? 

– Éppen azelőtt, hogy visszatértem volna dolgozni, a szériagyártás mellett a cég saját design-nal készülő termékek gyártásába kezdett. Bár én akkor még minőségellenőrzéssel foglalkoztam, de felismertem, hogy szükség lenne egy emberre, aki végigkövetné ezt a gyártási folyamatot.  

Ekkor bízták rám ezt a feladatot. Így lettem ennek a termékvonalnak a technikai menedzsere. Tehát azt a vonalat most végig koordinálom az első lépéstől egészen a kiszállításig.

Menet közben jöttem rá, hogy ez az én erősségem. Észre tudom venni, hogy egy munkafolyamatban mi miután kellene következzen, hogy gördülékenyebben menjen, vagy egy problémát hogyan oldjunk meg gyorsan.

A vezetőségnek is jól jött, hogy rajtuk kívül van még egy olyan személy, aki átlátja az egész termékvonalat, és tudja tartani a frontot, ha mondjuk elmennek nyaralni.

– Jobban értesz ma már a fához is? 

– Nagyon sokat tanultam, de azért annyira nem értek hozzá, hogy ránézek, és egyből megmondom, milyen fa az, mert mi többnyire csak tölgyből dolgozunk. Azt viszont már meglátom messziről, hogy mondjuk masszív darab-e vagy masszív, de le van furnírozva a teteje.

– Fiatal nőként nehéz volt beilleszkedni, a csapat része lenni?

– A gyárban én vagyok a majdnem legfiatalabb (34 éves), és nőként

becsöppentem az átlag 50-es férfiak közé, akik mesterek, csapatvezetők, sok év szakmai tudással a hátuk mögött, én meg most bújtam ki a laptop mögül. És akkor még ráadásul nem is értek a fához… Így kezdődött a kapcsolatom velük.
Hirdetés

A nők hamar elfogadtak, és ha bármire szükségük van, vagy kérdésük, hozzám fordulnak, nem kell ők megszólítsák a főnököt. Ez így kényelmesebb számukra. Míg a férfiak, bár mindig tisztelettudóan szóltak hozzám, a hátam mögött azért megpróbálták kivágni alattam a fát, és nagy bizalmatlansággal közelítettek felém. Ha kérdeztem valamit, ködösítettek, mert tudták, hogy azzal a válasszal a főnökhöz megyek, és lehet, hogy egy nagy hülyeség volt. Nagy konfliktusok viszont nem voltak, csak a szivatások, csipkelődős viccek. Sőt sajnáltak azért, hogy az irodából bekerültem a gyárba. Úgy gondolták, ez egy visszaesés, és jöttek állásajánlatokkal is. Ez a sajnálat talán rosszabb volt, mint az, amikor láttam, hogy próbálnak kitaktikázni.

Mit tanított neked ez a munkakör?

– A legérdekesebb, amit az egészből megtanultam az, hogy akkor tudsz egy picit előre haladni, ha nem nézed, hogy a melletted lévők mit csinálnak. Próbáltam a lehúzó hangokra nem figyelni, mert volt belőle bőven. Azt látom, hogy az, aki odateszi magát, annak hosszú távon megjön az eredménye.

Fontos az, hogy az ember akármit is csinál, azt próbálja meg a legjobban csinálni, és akkor megnyílnak az ajtók. Nagyon sokat tanultam az anyaságból is.

Próbálom leegyszerűsíteni a problémákat, és úgy tekintek rájuk, mint egy gyerekek között megoldandó feladatra. Az anyaság sok erősségemre rávezetett, és azokat át is tudtam ültetni a munkába.

– Belekóstoltál a gyári munkálatokba is?

– Ragasztottam csempét például, amikor kellett, vagy simán segítek a rakodásnál. Ez az autórakás egy külön tetrisz, de szeretem, mert már nagyon látom térben, hogy milyen doboz, hogy kell forogjon, hogy beférjen. Volt olyan is, amikor nem értettem, hogy egy munkafolyamat miért akadt el, vagy hol a probléma, akkor a végétől mindig egy lépéssel visszább mentem, és megnéztem, ott mi történik.

Ma már beleszólok gyártási folyamatokba is, lett véleményem, meg is hallgatnak, sőt eljutottam oda, hogy ki is kérik a véleményem. Néha egy külső szem is tud új perspektívát nyújtani, és úgy gondolom, hogy én ezt hoztam a gyárba.

– Hogy oszlik meg az arány a női és férfi munkaerő között?

– Az arány az olyan 20–80 vagy 30–70 százalék, a férfiak javára. De nem is lehetne másként, mert azokat a nagy öles fákat a nők nem tudják átnyomni a gépeken. Vannak kifejezetten olyan részlegek, ahol a női kéz finomsága elhanyagolhatatlan, például a csiszolásnál, mert nem mindegy, hogy mennyire nyomod oda a csiszológépet, mennyire lesz finom az a felület. A fényezésnél is nők dolgoznak, mert köztudott, hogy jobban látják az árnyalatokat. A többi részleg a férfiaké. A gyártási gyűléseken is például egy évvel ezelőtt még csak én voltam egyedül nő a 15–16 férfi között, ma már viszont ez is változott.

Emlékszel az első gyűlésre, amin részt vettél?

– Persze, főleg arra, amikor először kellett felszólaljak. Ezt mindig nagy teljesítménynek érzem, hogy sikerült (nevet). Bár biztos végig vörös fejem volt, mert nagyon elpirulok, amikor lámpalázam van. Ez is változott már. Most, ha a főnökök írnak, hogy nem tudnak részt venni a gyűlésen, szinte észrevétlenül elkezdem, körbe adom a szót.

Mióta itt dolgozol, többet beszélgetsz anyukáddal erről a szakmáról?

– Igen, többet beszélünk, sőt van, amikor ő is segít nekem egy-két bútorátalakításban. Gyakran kikérem a véleményét. Ő konzervatívabb, mindent natúron hagyna, én meg jövök a színekkel, a más típusú festékekkel, az újabb technológiával, s nem mindig lesz jó. Aztán utólag elmagyarázza, hogy az a két anyag nem volt kompatibilis. A másik dolog, hogy amikor látod a csúcstechnológiát, akkor sokkal nehezebben vágsz bele egy régi bútor felújításába amatőrként. Lehetetlen azt a színvonalat hozni otthon.

– Van olyan álommunka, amire azt mondanád, hogy azt nagyon szívesen csinálnád?

– A lakberendezés nagyon vonz. Szeretném megtanulni, mert úgy érzem, hogy az menne. Belekóstoltam már, hiszen van a cégnek kiállítóterme, és amióta jeleztem, hogy szeretnék részt venni, ha rendezgetés vagy termékfotózás van, engem is elhívnak. Nagyon szeretem. Úgy érzem, az lenne az én világom.