GRÓF BICIKLIN Erdélyi arisztokrácia – Kapuknál az ellenség, menni, vagy maradni?

A nagy német katonai szállítógép annyira megrakottan húzott el a torjai Apor-kúria felett, hogy szinte súrolta a fenyők tetejét. Bereck felől már Torjáig hallatszott az ágyúzaj, nem lehetett kétség afelől, hogy a háború Háromszék északkeleti kapujához érkezett – meséli báró Apor Csaba, Csinta Samu Gróf biciklin című sorozatának újabb főhőse.

Az altorjai báró Apor családban is elodázhatatlanná vált az erdélyi arisztokrácia megkerülhetetlen kérdésére adandó válasz: menni vagy maradni. „A helyben maradás nagy szamárságnak tűnt, rengeteg megaláztatást feltételezett, akár az életünk is veszélybe kerülhetett volna, ha az oroszok Torján találnak. Magukkal hozták a cigányokat is, folyamatosan arra biztatták őket, hogy törd fel a gabonást, szedd össze az ágyneműt, mert az neked is jár. Magam javasoltam édesapámnak, hogy menjünk el Vilmos bácsihoz Győr mellé, Szanyba, hátha véget ér a háború, mielőtt az oroszok eljutnak odáig” – meséli báró Apor Csaba.

Báró Apor Csaba az altorjai kastély előtt

Természetesen nem véletlenül jutott az ifjú Csaba eszébe Apor Vilmos győri püspök. Mert ugyan mindig akadt a környezetében, akinek odafigyelhetett a véleményére, arra különösen emlékezett, ahogyan a későbbi vértanú nagybácsi az 1940-es bécsi döntést követően – nemcsak családi körben – hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz. A püspök minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott a torjai ősi fészekbe, olyankor hosszasan elbeszélgetett a testvérével.

„Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Úgyhogy én már akkor, szinte első kézből megkaptam az igazságot. Később, az egyetemen értesültem egyéb megdöbbentő dolgokról, mint például a zsidóüldözés. Felfoghatatlan volt, nálunk, a családban mindig is aszerint soroltuk be az embereket, hogy jó munkás vagy nem jó munkás, jól gondolkodik, vagy sem, becsületes vagy becstelen.”

Az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet már Győrben érte a családot, a Horthy Miklós utolsó proklamációjában szereplő parancs – „engedelmeskedjen mindenki az általam kinevezett tábornokoknak” – ismeretében Apor Csabának is választania kellett: bevonul Szálasi-katonának, vagy megtagadja a parancsot. Csaba báró úgy döntött, megpróbál eljutni a frissen megalakult debreceni kormányhoz. Átvergődött valahogy a frontokon és ellenőrző pontokon, a debreceni Arany Bikában egy magyarul jól beszélő, orosz újságíróként bemutatkozó emberrel szállásolták el egy szobában.

Fiatal volt, szinte még gyerek, persze hogy azonnal érdeklődni kezdett, milyen az élet a Szovjetunióban, mi az a kolhoz, hasonlók. De csak kitérő válaszokat kapott, és a következő estére egyedül maradt a szobájában. Utólag tudta meg, hogy előző éjszaka a Gerő Ernő horkolását kellett hallgatnia.

Hirdetés

A nemesi családoknak szánt bélyegekkel amúgy lépten-nyomon szembesülhetett. Hárman ültek egy este az asztalnál arisztokraták, Zichy Vladimir, Teleki Géza és Apor Csaba, amikor az egyik sarokból odaszólt egy cvikkeres férfi: na, úgy látszik, Magyarországon semmi sem történhet bárók és grófok nélkül. Nagy Imre volt az, hangjában nem feltétlenül rosszindulat csengett, de élcelődés mindenképpen. Egyszerűen nem kell meghallani az ilyesmit, igyekezett menteni a helyzetet Teleki Géza, de Apor Csaba fülében ma, több mint hetven év múltán is ott visszhangzanak a gúnyos szavak.

„…honvágyam volt: itt minden más, kékebb az ég, szebbek a hegyek, szóval jöttem”

De nemcsak ezért hagyta ott Debrecent. Hamar rájött, hogy semmit sem lehet csinálni: az egyik utcasarkon a kommunisták tartottak gyűlést, a másikon a kisgazdák veszekedtek. Úgy döntött, inkább hazamegy Torjára. Elhatározásában Teleki Géza is támogatta, menj, nézd meg, mi van otthon, mondta, s ha tudsz, két hét múlva gyere vissza. „A torjaiak jól fogadtak, nem úgy, mint apámat, aki 1945 májusában ért haza, s akit egy ideig elég vehemensen támadtak. Ő korábban két éven át háromszéki főispán volt, ezt akarták mindegyre felróni bűnéül.

A testvérbátyám nem jött haza, nekem viszont honvágyam volt: itt minden más, kékebb az ég, szebbek a hegyek, szóval jöttem. És maradtam. Volt idő, hogy – már a kitelepítés után, amikor ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatni kezdett a kivándorlás gondolata. Gróf Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszterként vagy mérnökként, de itt, Erdélyben.”

Fotó: Köntés Ernő