Ha egyszer a bőrömbe bújhatnál…

Vissza-visszacseng egy dal a fülemben. Egy dal, amit nem sokan ismernek. Nem hosszú a szövege, mégis annyi mindenről beszél. A szerzője sem világhírű, nem sztár – legfennebb a mi piciny közösségünkben, Marosvásárhelyen, a Kövesdombon. Póra Zoli & Stone Hill gyerekzenekar írta ezt, Együttérző dal a címe... (Cikkünk a 2020-es Nőileg magazin szeptemberi számában jelent meg.)

A szövege pedig mindössze ennyi:

„Felpróbálnám cipődet, lépnék egyet helyetted, 

 fölvenném a ruhádat, elvégezném munkádat. 

 Lássam, tudjam, érezzem, milyen lenne életem. 

Ha én egyszer te volnék, a bőrödbe bújhatnék.” 

Gyakran dúdolom magamban. Együtt énekeltük ezt a sérült gyermeket nevelő szülőkkel egy jótékonysági esten. Én azt hiszem egy ilyen „kifordított nap” tudná igazán megváltoztatni az embereket. Téged is. Akkor tudnád te is igazán megérezni, átélni, hogy hogyan élünk mi, ha egyszer kipróbálhatnád.

Ha egyszer felvennéd mondjuk egy vak ember cipőjét, és megtapasztalhatnád, hogyan boldogul egyedül az utcán. Ha egyszer „megéreznéd”, milyen kerekesszékben ülni, amikor nem mozog a lábad, ha hiányzik a fél kezed, vagy beszélni nem tudsz, csak jelelni.

Hirdetés

Milyen lehet sérült gyermeket nevelni, autistát például, aki elveszti türelmét a játszótéren, dührohamot kap, és nem tudod őt csitítani. Súlyosan sérült kisfiúval foglalkozni, akit egyik helyről a másikra kézben kell hordozni, cipelni: ágyból székbe, székből autóba, autóból kerekesszékbe, még úgy is, ha csak (?) 25 kg-os. Amíg nem érzed, tapasztalod meg saját bőrödön valaminek a terhét, a hiányát, addig nem tudod teljesen megérteni, lehet, elfogadni sem. Persze őrültség arra gondolni, hogy mindenkinek meg kellene tapasztalnia valamilyen módon ezt az érzést, átélnie valamilyen fogyatékosságot.  

De meg kell említenem, hogy volt egyszer egy játék a sérült gyermeket nevelő szülőkkel, ahol a feladat az volt, álmodjunk meg magunknak egy olyan bolygót, amely számunkra ideális lenne. Ahol nem lennének lenéző tekintetek, a társadalom elfogadná a gyermekeinket, mindent megkapnának, amire szükségük van stb.

Ebben a játékban mi szabhattunk feltételeket. 12 pontban kellett felvázolni a törvényeket. És tudjátok mi volt az első pont? Hogy csak olyan emberek élhetnek ezen a bolygón, akiknek sérült gyermekük van. Mert mi, szülők, úgy éreztük, más nem ért meg, nem fogad el minket teljesen. Ez volt az első reakciónk, aztán persze egyre engedékenyebbek lettünk, mert belőlünk kitört az elfogadás, és éreztük, hogy talán elvetettük a sulykot ezzel a kijelentéssel. Azóta is sokat gondolok erre a játékra.

Valóban csak az lehet toleráns, együttérző irányunkba, kinek családjában, környezetében sérült gyerek van, vagy ő maga sérült gyermekekkel foglalkozik?

Nem tudom rá a választ. Abban szeretnék hinni, hogy sokkal szélesebb ez a kör.

A dalt dudorászva valami más is eszembe jut. Egy önző kérés, de ha teljesülhetne, felszabadító lenne. Mert igen, néha szeretném egy napra átadni valakinek a terhemet, a keresztemet. Hogy fellélegezzek egy picit. De jó lenne, ha egy napra átadhatnám, hogy te cipeld, én pedig szabadon szárnyalhatnék… Aztán másnap úgy is minden kezdődne elölről, mert szeretném visszakérni a saját terhem.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock