ARCHÍV Hajt a lelkem – Csíky Csengelével szülőségről, harcokról, tehenekről, hogyanbírodról

Színésznő és tehenes gazda. Négy gyermekes édesanya és szervezetvezető. Olyan nő, aki tömegeket képes a célja és víziója mellé állítani. Olyan itthont, olyan szülőföldet álmodik, ahol a szülők jól érzik magukat és ahonnan a gyerekek nem vágyódnak el. A Magyar Szülők Szövetségének elnöke. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)
Hirdetés

Csíky Csengelét ismerem már egy ideje, de csak szakmai „találkozásaink” voltak, azok is telefonon. Sokszor kértem újságíróként a véleményét oktatásbeli problémák kapcsán, s már ott is félszavakból értettük egymást. Jelen beszélgetés végül összehozott bennünket egy kolozsvári kertben. 

– Hogy lettél színésznőből civil harcos? Miért hagytad ott a színpadot?

– Csak részben hagytam ott. Mindent, amit a színészetről tudok, amit a színpad adott, mai napig használom, akár beszédtechnikáról beszélünk, akár idegrendszerről, akár kiállásról. Egyébként meg a kezdetek kezdetén nem is a színpad volt az, ami engem érdekelt, hanem az érdekérvényesítés. Rögtön a fordulat után, ’90-ben, Székely Mikó-s diákként diáktanácsot alapítottam. 14 évesek voltunk akkor.

Nagyon erős igazságérzet volt bennem és harcos lendület, hogy tenni kell ellene, ha egy közösséget bármiféle, általam igazságtalannak gondolt tényező ért.

Aztán amikor szakmát és pályát kellett választani, lévén, hogy édesanyám színművészként ment nyugdíjba (mai napig is játszik, Balázs Éva színésznő, szerk. megj.), édesapám karnagy, zenész, színpadi zeneszerző (Csíky Csaba orgonaművész, szerk. megj.), egész életüket a színpadon töltötték, természetes volt, hogy abban a szakmában indulok el, amiről addig a legtöbb információm volt.

Aztán anya lettem, kétszeres, háromszoros és négyszeres anya. Az volt a legfájdalmasabb pillanat, amikor a gyerekeim betegek voltak, lázasak, s le kellett vakarnom magamról őket és zuhany, illat, be a színházba, fel a színpadra…. És a közönséget nem érdekli, hogy az, aki a színpadon áll, az éppen anya és tizenhat fele szakad a lelke. Ez volt az az állapot, amire én nemet mondtam. Megszűnt az egésznek a vonzereje, hivatástudatom pedig már rég nem volt. Akkor úgy döntöttem: most én anya vagyok, a többit majd meglátjuk. Az élet pedig hozta magával az összes többit, szépen elémbe pakolta a helyzeteket. 

Az első harc, amiből háború lett

– Csíkszeredából Marosvásárhelyre költözve észrevettem, hogy nincsenek kétnyelvű feliratok az iskolákon, a gyermekeim egy tiszta magyar közösségből vegyes etnikai közösségbe kerültek, és másodrangú állampolgárként kezelték őket. Ez volt az első, ami kiverte nálam a biztosítékot, mert úgy gondoltam, a kétnyelvű feliratokat használni kell, törvényes jogunk ez. Ez volt az első ügy, amit felvállaltam, de sajnos dugába dőlt. Kudarc volt, nagyon nagy kudarc volt ez akkor. Egy időre visszabújtam az anyaság bőrébe, de jött a marosvásárhelyi katolikus iskolának a kálváriája.

A kudarcból tanulva, s a hibát nem szégyellve, teljesen más lendülettel és más hozzáállással fogtam neki a katolikus iskoláért való harcnak.

Oda járt a nagy fiam, amikor az egész történet kirobbant, ott volt ötödik osztályos. Sikerült elkapni az első előtti pillanatot, és azokat a szülőtársakat, akik ugyanúgy gondolkodtak, ahogyan én. Elindult egy maroknyi szülővel ez a történet, aztán felduzzadt hatalmas nagyra, egy egész etnikai közösség ügyévé lett és a határokat is átívelte. 

2017 nyara, Tusványos 

– Egy kerekasztal beszélgetésen feltették nekem azt a kérdést, hogy a katolikus iskola ügye után hogyan tovább? Ez volt az első kérdés, amire nem tudtam válaszolni.  Ültem ott Tusványoson, csicseregtek a madarak, s belém hasított: egyáltalán van Romániában szülői szervezet? Beírtam az internetes keresőbe, s az egyetlen találat a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége volt. Erdélyben semmi. Na, ha nincs, akkor legyen. A Szlovákiai Magyar Szülők szövetsége meghívott bennünket 2017 decemberében Búcsra, az évzáró ünnepségükre. Mi pedig a barátnőmmel el is mentünk megnézni, hogy mi is ez az egész történet. Enyhén szólva sokkos állapotban jöttünk haza. Kétségbeestünk, pánikba zuhantunk, mert egy 27 éve működő, teljesen felépített szervezettel találkoztunk. Nem tudtam, hogy tudjuk felrakni hasonló struktúrára a saját közösségünket, ráadásul nagyon gyorsan. Nem tudtam, hogyan tudjuk egy táborba begyűjteni az embereket, hogy csináljunk benne mit? Istenem, honnan indultunk! 

Valahogy úgy kell elképzelni, hogy én négy gyermekes anyaként már sokféle anya voltam. Voltam olyan, aki könyvből tanulta a kismamaságot, a pelenkázást, a szoptatást. Voltam olyan is az utolsóval, mint a cigányasszony az útszélén: fél mellemet elő, szopik a gyermek, s aztán megyünk tovább. Így kell elképzelni az indulását a szövetségnek is: a kezdeti stressz, a kétségbeesett pánikolások sokasága, irdatlan bátorság és vakmerőség, fejest ugrás a totális ismeretlenbe. Így lett végül a civil harcos színészből szervezetépítő. 

A munkám a hobbim

– Áruld el, hogy mi a receptje egy sikeres vállalkozásnak? Egy szervezetnek a felépítéséhez mi kell: tojás, tej, cukor…

– Tükör. Az a rohadt tükör. Szembe kell néznünk önmagunkkal. Főleg abban a bizonyos korban, amikor úgy érezzük, hogy érettek vagyunk. Akkor kell a tükör, hogy tudomásul vegyük magunkat és elfogadjuk pontfix úgy, ahogy vagyunk. Van, amikor a lustaságunkon felül kell kerekedni és a célt, azt a bizonyos víziót olyan hatalmassá kell formálni, hogy ki tudjon rángatni minket a hajunknál fogva a saját dögségünkből, és ráállítson egy olyan cselekvési pályára, amelyből aztán nincs kedved kiszállni. 

A változások pedig nem kívülről jönnek igazán. Mert tökmindegy, hogy hajfestés, szemránckrém, fogyókúra, hízókúra, de ott bent kell megtörténnie ezeknek a dolgoknak ahhoz, hogy reggel úgy kelj fel, hogy indulsz, mész, és élvezed. 

Persze, azt mondják az okosok, hogy találd meg a hobbidat, s a hobbid legyen a munkád. Hát könnyű azt mondani! Mert mi van akkor, ha nem találkozom a hobbimmal, és végig nyögöm az életemet? Én találkoztam a hobbimmal. Hiszek abban, hogy ha rácsatlakozol arra az energiaforrásra, ami téged táplál, akkor az visz magával, mint az örvény. 

Meg kell tanulni élni!

– Mindig koravén voltam. Sosem voltam az a tipikus fiatal, én mindig dolgoztam, mint a veszett. Idősekkel barátkoztam, mert köztük éreztem jól magam. S egyszercsak eljutottam abba a korba, amikor találkoztam magammal.

– Mikor volt ez?

– …úgy negyven évesen. Döntések sokasága volt ez. Amikor eljutottam oda, hogy én ezt akarom, és ezt felvállalom és ki is mondom. Ugyanakkor az összes döntésemet úgy kellett meghoznom, hogy a család ne sérüljön, hogy ne okozzak nekik ezekkel fájdalmat, de érjem el közben a saját célomat. Ez volt egy olyan spirál, ami elég sokáig tartott, és ott került pont a végére, amikor majdnem belehaltam. 

– Mi történt?

– A vegetatív idegrendszer azt mondta, hogy most döntsd el, édesanyám, hogy mit akarsz. Akkor találkoztam egy idős professzorral, aki egyetemi tanárként a legmodernebb technikák használatára is tanítja a diákokat, leült az ágyam szélére és azt mondta:

Meg kell tanulni élni! Életmódváltás, mentalitásváltás mind hülyeség, hazugság. Tanulja meg szeretni önmagát.

Akkortájt voltam vagy 47 kiló, kijöttem a kórházból, beültetett a férjem az autóba, éjszaka megérkeztünk Vásárhelyre, reggel pedig kimentem a Forgatagra Vásárhelyen. A barátnőim ott vártak. És akkor kezdődött el az életem, a mostani. 

– Bocsáss meg, de azt mondani egy négygyermekes anyának, hogy: Élj most magadért! – Engem kicsit megmosolyogtat, pedig csak két gyermekem van…

– Erőteljesen visszhangzott a fülemben egy mondat, amit kétszer hallottam. Egyszer akkor, amikor az anyám elmesélte, hogy miért nincs nekem testvérem. Azt mondták neki az orvosok, miután már többszöri veszítése volt, hogy többé már ne próbálkozzon, mert inkább anyja legyen annak az egy gyermeknek, mint testvére. Aztán ugyanezt a mondatot elmondták nekem is, csak egy kicsit máshogy. Nekem azt mondták, hogy anyára van szüksége a gyermekeknek, nem pedig hősre. Ezeket a dolgokat biza egyensúlyba kell rakni.

Annak a gyereknek semmi baja nem lesz, ha azt mondom, hogy fáradt vagyok, és most sipirc ki innen mindenki!
Hirdetés

És semmi baja nem lesz a gyereknek, ha azt látja, hogy ideges vagyok, dühös vagyok, vagy ha vajas kenyeret vacsorázik. Ha embernek lát. Abból neki sokkal nagyobb haszna lesz, mint ha élére van állítva minden, a leckék rohadtul megvannak, a jövő évi nyaralás is le van foglalva, és apa cipője is fényesre van vikszolva. Közben pedig az anya elvesztődik. A gyereknek látnia kell, hogy fáradok, fáj, unom. De holnap reggel jól érzem magam és mosolygok. A hős anyaságból át kellett váltanom erre az életmódra. 

– Örülsz a nyilvánosságnak, az elismerésnek?

– Annak örülök, hogy mindez célok érdekében történik. Nem azért teszek valamit, hogy az egómat növeljem, hanem azért, mert hajt a lelkem, és amikor a személyem iránti elismeréssel találkozom, akkor mérhetetlenül zavarba jövök, és el szeretnék bújni anyukám szoknyája mögé. Ez azonban csapatmunka, és most, hogy van erre lehetőség, megragadom: hadd köszönjem meg azoknak az embereknek, akiknek a vállán állni a legstabilabb dolog a világon. Nélkülük nincs semmi, amit én elképzelek. 

– Gyere menjünk most egészen más irányba, jó?

– Csak ne főzzünk!

– Nem főzünk. Tehenet fejünk! (mosolyog) Beszereztetek egy tehenet. Miről is szólnak a te hétköznapjaid?

– Lehet, hogy ezt a véremmel hozom. Nemesi földműves nagygazdák az egyik oldalam, és református lelkipásztor a másik oldalam. Állítólag háromévesen megfejtem a bikát, mármint rossz helyen kerestem a tehén tőgyét. Máskor meg, szintén hasonló korú lehettem, égre-földre kerestek Korondon kinn a hegyen, és este, amikor már ellátták az állatokat is, s a leányka még mindig nem volt sehol, dédnagymamám enni adott a malacoknak, akkor talált meg engem a malacok között, édesdeden aludtam.

A színházi pörgésből engem a szüleim időnként hazaadtak a nagyszülőkhöz. Én ott pihentem meg, ott nyugodtam meg és ott éreztem magam otthon. És ugyanezt az életet teremtjük most meg.

Három éve vannak tyúkjaink, kecskék, kutyák, és én közöttük tudok megnyugodni. Úgy hívom, hogy leföldelem magam. Mezítláb érzem a legjobban magam a veteményesben, az állataimmal. Óóó, az ember persze meggyőzi a férjét, hogy azért kell tehenet tartani, mert sok a gyerek, sokba kerül a tej, meg a tejtermék, és én azt mind elkészítem a frissen fejt tejből, s az milyen jó lesz nekünk anyagilag, de nem ez az igazi oka, hanem az én lelkiségem. 

– Van-e olyan, hogy félreteszel szövetséget, gyerekeket, férjet, és ereszd el a hajamat?

– Na, ez pont így van, hogy ereszd el a hajamat! Nagyon ritkán bulizok, de akkor nagyon! Imádok táncolni, szeretek és tudok is énekelni. Képzeld el, a muzsikus cigányok tanítottak meg arra – imádok nótázni, és mindig úgy használtam, hogy mulatós –, mire a legöregebb cimbalmos azt mondta: Művésznő, mi nem mulatunk, mi múlatunk, mert a magyar ember múlatja a baját. Hú, ez mekkora döbbenet volt! Na, én szeretek múlatni. Kiordítani magamból mindent is. Azt nagyon szeretem. 

– És akkor itt a vége felé a legelsőről: az anyaságról. Négygyermekes anyának lenni legalább egy teljes embert igénylő feladat, de lehet, hogy kettőt.

Kezdjük ott, hogy én négyet szültem, de hat gyerekünk van. A férjemnek is volt kettő, nekem is volt kettő, és csináltunk még kettőt. A hatból három már felnőtt, de oda el kellett jutni. De mire is vagy kíváncsi?

– Hogy hogy bírod…

– Nem bírom.

– S olyankor mit csinálsz?

– Kibírom. Vannak tudatosan kiharcolt énidők, amiket lopok magamnak. De az első időszak volt nehéz. Minden aprógyerekes anyukát megnyugtatok, hogy elmúlik. A pelenkaszag, a nyávogás, s egy idő után ezekből a gyerekekből lesznek a társaink, a barátaink, az otthonunk, az énünk másik fele. Az anyaságunk első része alapozza meg a majdani kellemes nagymamát. 

– Ne szaladjunk ennyire előre. Hol látod magad öt-hat év múlva?

– Nekem a közösség érdeke a célom. Így tehát nem magamat látom pár év múlva, hanem az általam elérhető teljesítményt. 

– És akkor mit látsz?

– Egy óriási szervezetet, amelyik önálló, intuitív, harcos, stabil közösségen alapszik, erőteljes jövőképpel. Harminc év alatt két és fél millióról egymillió-négyszázezerre csökkentünk. Harminc évvel ezelőtt ötszázezer magyar gyerek tanult a közoktatásban, most százharmincezer van. Hogyha valaki elvágyódik, azt azért teszi, mert nem érzi jól magát otthon. Az én vízióm az, hogy olyan közösségeket teremtsünk, ahol a gyermekeink otthon érzik magukat, és ez jelenti számukra nem az ugródeszkát, hanem a jövőt. 

Névjegy: Csíky Csengele 1999-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen. 1999 és 2001 között a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színésze, 2002-től a Csíki Játékszín társulatának tagja. Rendezőként és rendező asszisztensként is dolgozott. Évekig harcolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumért. 2017-ben alapította meg a Magyar Szülők Szövetségét.

Fotó: Rab Zoltán

Hirdetés