Határainkon túl: Mertem élni, nemcsak megúszni

Divatos kifejezés ez a komfortzóna. Feszegetjük a határokat, kilépünk a komfortzónából: de azért mégsem mondanánk, hogy a napi beszélgetésekben mindegyre fennforogna. Pedig most más idők járnak, most aztán tényleg nem a jól bevált napi rutinunknál vagyunk a legtöbben. Tehát meg is érkeztünk: komfortzónánkon túlra. És aligha okoz ez örömet. De lássuk, mi van a dolgok mögött, hogy működik a psziché ilyenkor. Szalay Zsuzsanna pszichológus-szerzőnkkel beszélgettünk.

– Mit jelent elsősorban a komfortzóna?

– Olyan létállapot, amely a biztonságról, a megszokottságról, ismert reakciókról szól. Ezt megélhetjük úgy is, mint általános állapot vagy beállítódás, amely kivetül életünk különböző területeire. 

Ha a komfortzónánkon belül mozgunk, akkor előnyben részesítjük az ismertet, a megszokott helyzeteket, kapcsolatokat, melyben nincs új, 

nincs váratlan, akár stresszt okozó kihívás, kerüljük azokat a szituációkat, melyek bizonytalansággal is járhatnak, attól félünk, hogy nem fogjuk tudni kontrollálni a dolgokat. Érzés szintjén ez a biztonság, melyben nincs vibrálás, sokszor unalom, fásultság, erőtlenség társul hozzá. 

Ha a komfortzónán kívül mozgunk, benne van nemcsak a siker, hanem a kudarc lehetősége is, mert szokatlan, nincs még jól bejáratott viselkedési receptünk rá. 

– A biztonságra törekvés érthető, akár javallott akkor, amikor a személy nagyobb lelki megrázkódtatáson, traumán, krízisen esett át és jó lenne már egy kis nyugalmi idő, ahol rendezheti sorait, belső lelki munkát, gyógyulást végez, de ha többé-kevésbé visszaállt az egyensúly-állapot, az alap biztonsági szükséglet kielégült, akkor szüksége van a léleknek a fejlődésre, az új ingerekre, kihívásokra.

– Ha kudarc, bizonytalanság, kényelmetlenség (is) vár a komfortzónán túl, ahogyan mondod és olvasom itt-ott, miért akarnánk mégis oda átlépni?

– Amikor már megjelenik az unalom, az az érzésünk, hogy kapcsolatunk, munkánk már megszokott, túl kiszámítható sablonok szerint kezd működni,

azt érezzük, állóvízben tapicskolunk, hiányzik valami, egy kis energia, pezsgés, élmény, akkor megértünk arra, hogy elhagyjuk ezt a zónát, különben jön a kiégés,

fásultság, lehangoltság, depresszió. Az önbizalom, kompetencia-érzés, annak élménye, hogy ügyes, talpraesett, értékes ember vagyok olyan tapasztalatokból alakul, amikor félelmeink, kudarcaink ellenére kitartottunk, megvalósítottuk, elértük a célunkat, vágyunkat. Lehet ez egy felvételi vizsga, vállalkozás indítása, fogyókúra, válás utáni újrakezdés, bármi, ami arra késztet, hogy új terepre merészkedjünk, kockázatot vállaljunk be. A legtöbb nagy megvalósításaink útja nem egy diadalmenet: tele lehet kezdeti kishitűséggel, kudarccal, de ott kell lennie mellette a felállásnak a vágya, a remény, a következetes akarás. A kudarcból csak akkor lesz csőd, ha feladjuk. Ha felállunk, leporoljuk magunkat és tovább megyünk, akkor tanulási tapasztalat lesz a kudarcból, megmutatja, hogy hogyan nem kell folytatni.

Szalay Zsuzsanna szerint érdemes kilépni a régi rutinból

– A kérdés szempontjából pedig kétféle embertípusról beszélhetünk,

van, aki a bizonytalanságtól, szorongástól, ismeretlentől, átmeneti stressztől való félelmében ott ragad a megszokottban, nem mer ugrani a fejlődési, tanulási zónába,

hanem megmagyarázza magának, miért jó neki a megszokott állapot, aztán évek múlva megkeseredik, elveszíti színeit a lélek. 

A másik típus a sikerorientált, aki érzi, hogy megrekedt, és tudatosan, de legtöbbször tudattalanul elkezdi keresni az új impulzusokat: új hobbit választ, tovább/átképezi magát, lezár kapcsolatot, új emberekkel ismerkedik, új szokásokat alakít ki, más hajszínnel, stílussal kísérletezik. 

Van, aki a sportban éli ezt meg. Röviden: kihívások elé állítja önmagát. Valójában a fejlődés ilyen állapotban tud megvalósulni, amikor a lélek erői, képességei, adottságai megmérettetnek, lelki izmainkat eddzük, és ez az edzés sokszor átmeneti stresszel, bizonytalansággal is jár, nem látjuk a végeredményt, de közben egy vibrálás működik bennünk, egyfajta izgalom. 

Hirdetés

– Mi, emberek, különbözünk abból a szempontból, hogy mennyi szenzoros élményre van szükségünk ahhoz, hogy optimális szinten működjünk. Van, akinek többre, van, akinek kevesebbre, idegrendszeri működésünk sajátossága.

Másként nézünk azokra, akik legyőzték a félelmeiket, és mertek kilépni a sémákból. Lehet, hogy irigységet is érzünk, esetleg legyintünk, vagy holnaptól mi is hozzáfogunk határainkat tágítani. Szerinted, mi a helyes és meddig érdemes feszegetni a határokat?

– Az irigység: sokan, akik nem merik bevállalni ezt a vibráló, éltető bizonytalanságot, amely magában hordozza mind a kudarc, mind a siker lehetőségét, azok visszahúzó, romboló, bántó kritikájukkal el akarják bizonytalanítani azt, aki mer: nehogy te le merd győzni a félelmedet, s átlépd a határt, mert akkor bebizonyítod, hogy lehetséges, én pedig szembe kell nézzek a saját gyávaságommal. 

– A konvenciók uralta társadalmakban, ahol fő érték a konformitás, a hagyomány, a megszokott, általában ferde szemekkel néznek az elfogadott normákat megkérdőjelező, átíró, elvető emberekre: különcnek, egoistáknak, furcsáknak tartják őket. De, ha belegondolunk, bármilyen területen

a változást, fejlődést a nonkonformista, új megoldásokra nyitott személyek hozták.

– Amikor azt érezzük, hogy ki akarunk törni a komfortzónánkból, akkor jó, ha tudatosak maradunk. A sok évi energiapangás, unottság, hiányérzet olyan kihívások felé is vezethetnek, amelyek lehet, hogy túl magasak, akár ugrás lehet a sötétbe. Fontos, hogy kihívásaink képességeinkhez mérten legyenek mindenképp magasabbak, de ne túlzottan.

A színtelen élet után nagy a lélek éhsége az életteli dolgok iránt, de a mérték kulcsfontosságú.

– Ezt viszont csak akkor tudjuk meg, ha bevállaljuk akár azt is, hogy a végletek megélése is benne van a pakliban. De hát erről szól az élet!

Garantáltan boldogabbak leszünk túl a „határainkon”?

– Pont ez a lényeg benne, hogy nincs garancia arra, hogy boldogabb leszek. Lehet, hogy igen, azok az emberek, akik merik bevállalni a fejlődési zónában élést, azok teljesebb életet élnek, miközben ezeknek is megvannak a hullámvölgyei, -hegyei. A teljes élet és a boldog élet nem mindig jár együtt, de ha bevállaljuk a kihívásokat, kibogozzuk magunkat a lehúzó félelem-hínárból és merünk elindulni dédelgetett vágyaink, céljaink felé, biztos vagyok benne, hogy életünk alkonyán úgy tudunk kilépni ebből a világból, hogy mertem élni, nemcsak megúszni.

Kiemelt kép: Shutterstock