– Mit jelent elsősorban a komfortzóna?
– Olyan létállapot, amely a biztonságról, a megszokottságról, ismert reakciókról szól. Ezt megélhetjük úgy is, mint általános állapot vagy beállítódás, amely kivetül életünk különböző területeire. Ha a komfortzónánkon belül mozgunk, akkor előnyben részesítjük az ismertet, a megszokott helyzeteket, kapcsolatokat, melyben nincs új, nincs váratlan, akár stresszt okozó kihívás, kerüljük azokat a szituációkat, melyek bizonytalansággal is járhatnak, attól félünk, hogy nem fogjuk tudni kontrollálni a dolgokat. Érzés szintjén ez a biztonság, melyben nincs vibrálás, sokszor unalom, fásultság, erőtlenség társul hozzá.
mert szokatlan, nincs még jól bejáratott viselkedési receptünk rá. A biztonságra törekvés érthető, akár javallott akkor, amikor a személy nagyobb lelki megrázkódtatáson, traumán, krízisen esett át és jó lenne már egy kis nyugalmi idő, ahol rendezheti sorait, belső lelki munkát, gyógyulást végez, de ha többé-kevésbé visszaállt az egyensúly-állapot, az alap biztonsági szükséglet kielégült, akkor szüksége van a léleknek a fejlődésre, az új ingerekre, kihívásokra.
– Ha kudarc, bizonytalanság, kényelmetlenség (is) vár a komfortzónán túl, ahogyan mondod és olvasom itt-ott, miért akarnánk mégis oda átlépni?
– Amikor már megjelenik az unalom, az az érzésünk, hogy kapcsolatunk, munkánk már megszokott, túl kiszámítható sablonok szerint kezd működni, azt érezzük, állóvízben tapicskolunk, hiányzik valami, egy kis energia, pezsgés, élmény, akkor megértünk arra, hogy elhagyjuk ezt a zónát, különben jön a kiégés, fásultság, lehangoltság, depresszió.
megvalósítottuk, elértük a célunkat, vágyunkat. Lehet ez egy felvételi vizsga, vállalkozás indítása, fogyókúra, válás utáni újrakezdés, bármi, ami arra késztet, hogy új terepre merészkedjünk, kockázatot vállaljunk be. A legtöbb nagy megvalósításunk útja nem egy diadalmenet: tele lehet kezdeti kishitűséggel, kudarccal, de ott kell lennie mellette a felállásnak a vágya, a remény, a következetes akarás. A kudarcból csak akkor lesz csőd, ha feladjuk. Ha felállunk, leporoljuk magunkat és tovább megyünk, akkor tanulási tapasztalat lesz a kudarcból, megmutatja, hogy hogyan nem kell folytatni. A kérdés szempontjából pedig kétféle embertípusról beszélhetünk, van, aki a bizonytalanságtól, szorongástól, ismeretlentől, átmeneti stressztől való félelmében ott ragad a megszokottban, nem mer ugrani a fejlődési, tanulási zónába, hanem megmagyarázza magának, miért jó neki a megszokott állapot, aztán évek múlva megkeseredik, elveszíti színeit a lélek. A másik típus a sikerorientált, aki érzi, hogy megrekedt, és tudatosan, de legtöbbször tudattalanul elkezdi keresni az új impulzusokat: új hobbit választ, tovább/átképezi magát, lezár kapcsolatot, új emberekkel ismerkedik, új szokásokat alakít ki, más hajszínnel, stílussal kísérletezik. Van, aki a sportban éli ezt meg. Röviden: kihívások elé állítja önmagát. Valójában
lelki izmainkat eddzük, és ez az edzés sokszor átmeneti stresszel, bizonytalansággal is jár, nem látjuk a végeredményt, de közben egy vibrálás működik bennünk, egyfajta izgalom. Mi, emberek, különbözünk abból a szempontból, hogy mennyi szenzoros élményre van szükségünk ahhoz, hogy optimális szinten működjünk. Van, akinek többre, van, akinek kevesebbre, idegrendszeri működésünk sajátossága.
