Verés, rúgás – teli torokból nevető emotikon: Miért lájkoljuk az állatkínzást?

Facebookon nézelődöm, amikor egy videó kerül elém. Egy másfél év körüli kisgyerek egy székhez támaszkodva toporog. Látszik, hogy mostanában tanul járni, segítség nélkül talán még nem is megy neki. Egy kiscica kapaszkodik fel a lábára, szemmel láthatóan játszani akar. A gyerek meglepő vehemenciával, egy jól irányzott rúgással úgy oldalba penderíti a kis állatkát, hogy az nyekkenve tovarepül...

A szerencsétlen állat újból próbálkozik, játszani szeretne, csak sejtem, hogy megismétlődik a jelenet. Tovább nézni nem tudom. Egyszerűen rosszul leszek, felfordul a gyomrom, és fizikai rosszullétet érzek. Nem akarok hinni a szememnek: a videó alatt rengeteg lájk és teli torokból nevető emotikon van, ezért visszaviszem, és ismét megnézem az első néhány másodpercet. Vajon jól láttam, amit láttam?

– Milyen ügyes a kis drága! Még menni is alig tud, de máris milyen remekül használja a kis lábacskáit a rúgáshoz – gondolhatnám.

De nem ezt gondolom, hanem azt, hogy, ha már a rúgást ilyen viccesnek tartják egyesek, hogy nincs a közelben valaki, aki egy jól irányzott suttal azt a felnőttet is észhez térítené, aki ezt filmezi, majd még meg is osztja a nyilvánossággal? Aki megengedi ezt a gyereknek, anélkül, hogy rosszallását fejezné ki, semmi jelét nem adva annak, hogy ez nem helyes, így nem szabad egyetlen élőlénnyel sem bánni.

Ezt nem szabad, kisfiam, az állatokat nem bántjuk! –  valami ilyesmi reakciót vártam volna. 

Továbbá azt is gondolom, hogy de szívesen kapcsolatba hoznám fizikailag egy negyvenhatos cipővel mindazok hátsó fertályát, akik ezt viccesnek és lájkolni valónak találják! Az a minimum, hogy csak zokogó és dühtől elvörösödött fejű emojiknak lenne szabad itt lenni! Egyszerűen elviselhetetlen számomra az állatkínzás minden formája! És  nem tudok erről indulatok nélkül beszélni.

A videó készítőjének és a sok lájkolónak ez nem állatkínzás. Annak a szülőnek is merőben eltérő a véleménye az enyémtől, aki nevetve meséli, hogy már a számát sem tudja azoknak a kiscicáknak, amelyeket a beteg gyereke halálra kínzott, s mivel mindig kifogynak a kis élő játékszerekből, állandóan pótolni kell a készletet. De nincs mit csináljanak, ez az egyetlen szórakozása a gyereknek – teszi hozzá.

Ismerősöm anekdotázgat, s mint egy jó poént meséli, hogy kaukázusi juhász kutyáit legkevesebb fél éve nem engedte ki a négy négyzetméteres kennelből. 

Kutyámmal közel öt éve ugyanazon az útvonalon sétálunk. Megrendülve és elborzadva nyugtázom, hogy egy kennelbe zárt németjuhász kutyát az öt év alatt egyszer – értsd: egyetlenegyszer  – sem láttam szabadon. Egy másik kutyatulajdonos póráz és szájkosár nélkül sétáltatja hatalmas harci kutyáját a mezőn. Amikor feltűnünk a láthatáron, a kutya, gazdája megálljt parancsoló szava ellenére, érdeklődve rohan felénk, nem kis riadalmat okozva körünkben. Aztán az egyre nyomatékosabb és fenyegetőbb visszahívás után mégis legyőzi kíváncsiságát, és visszatér a gazdához. Bár ne tette volna!

Amilyen verést, fülcsavarást kapott! Még most is hallom fájdalmas, kétségbeesett nyüszítését. Most azokról az emberekről mesélek, akik azért tartanak állatot, mert „szeretik” őket. 

És akkor még nem beszéltem azokról, akik nyíltan felvállalva, vagy titokban gyűlölik az állatokat. Akik méreggel átitatott ételdarabokat helyeznek ki a kutyák, macskák által leginkább látogatott helyekre. Akik gombostűvel töltött húsgombócot dobnak be a kutyafuttatóba. És azokról a felelőtlenekről sem beszéltem, akik kedvencük  ivartalanítását elmulasztva akarva-akaratlan támogatják a szaporulatot, majd embertelen módon próbálnak megszabadulni a nemkívánatos jövevényektől.

Annyi, de annyi mindenre folyik az érzékenyítés napjainkban! Hol és mikor kezdődik az állatok tiszteletére, érző lényként való kezelésére történő érzékenyítés? 

Hol kezdődik a felelős állattartás? Lehet-e törvényileg szabályozni, visszaszorítani az állatkínzást? Minek kell történnie ahhoz, hogy ilyen, ehhez hasonló vagy ennél durvább dolgok ne fordulhassanak elő? – kavarognak a kérdések a fejemben.

Gyerekkorom meghatározó olvasmányélménye volt Asztalos István: Történt az utcán című elbeszélése. Egy gazdátlan kutyáról szól, egy szukáról, melynek valahol kölykei vannak, s ő csontsoványan  házról házra, kapuról  kapura járva egy falat ételmaradékért kujtorog. Aztán egy gonosz gyerek bántani kezdi, majd azt hazudja, hogy megharapta őt, így veszettnek kiáltják ki az emberek, és a szegény, kivert, éhező, ártatlan kutyát halálra kövezik.

Az emberi gonoszság, a kiszolgáltatott állat hiábavaló megkínzása és elpusztítása olyan megrázó élmény volt számomra, hogy egy életre meghatározta az állatokhoz való viszonyulásomat. 

Mindig elolvasom én is a tanítványaimnak, abban bízva, hogy az ő lelküket is megérinti, és talán egy kicsit hozzájárul a többi élőlényhez való pozitív, emberi viszonyulásuk kialakításához. Egy csepp a tengerben. De a tenger cseppekből áll!

Amikor itt tartok az írásban, odajön hozzám Marci, a kutyám. Plüss babáját leteszi mellém, majd nedves orrával finoman megböki a lábamat, hogy figyelmeztessen, játszani kéne már. Nézem a kis barátom, és szívem megtelik melegséggel: mennyi szeretetet tudnak adni, mennyi boldog, önfeledt, szép pillanatot tudnak szerezni nekünk hűséges kis társaink! Mennyivel szegényebb, sivárabb, örömtelenebb lenne nélkülük a világ! Megsimogatom buksiját, ő hálásan megnyalja a kezemet. Rajongással emeli rám nagy, melegbarna tekintetét. Szemében mérhetetlen hála. Mintha ezt mondaná: – Köszönöm, gazdi, hogy emberszámba veszel!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Ne verd a kutyádat (se), te állat!
Ne verd a kutyádat (se), te állat!

Szokásos útvonalunkat járjuk, a már jól ismert kutya-pajtásokkal: Milóval, az éjfekete spániel keverékkel, Elzával, a nyakigláb, tigris és zsiráf ötvözetére emlékeztető, mentett kutyával. Elhagyott telek mellett visz az utunk, kedves kölyökkutya lakja be néhány hónapja. Sétánkat látva, ő is kedvet kap a rohangálásra.