Házimunka. Cipőpucolás.

A végtisztességtevő menetet nálunk a zászlóvivők vezetik. Rendszerint négyen vannak. Amennyiben a halott nő, a zászlóvivők nők, amennyiben a halott férfi, a zászlóvivők férfiak. Őket követjük mi: lelkész, énekvezér, gondnokok.

A harang sírva kong a toronyban, a harangozó érti a dolgát. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy elhívnak egy rezesbandát. Ilyenkor a nagydob megadja a ritmust, mindenki egyszerre lép, s a fecsegők is elhallgatnak. Esőben és hóban, csúszós sárban is vigyázunk arra, hogy a gyászmenet megmaradjon végtisztességtevőnek, mert nincs annál visszataszítóbb, mint egy tragikomikus csődület. Röviden ez azt jelenti, hogy mi, akik részesei vagyunk a szolgálatnak, nem keresgéljük a temetőúton a szárazabb helyeket, hanem fegyelmezetten menetelünk.

A sár barátságos, mondogatják az öregek. Bárcsak minden barátunk úgy ragaszkodna hozzánk, mint a temetőút sara a lábbelinkhez. 

Amikor az utolsó út sarát mosom le a cipőről, csizmáról, misztikus alázat kerít hatalmába. Igyekszem a lefejtett sarat virág tövére tenni, úgy ahogy a keresztelőpohárbeli vizet mindig virágra öntjük, a termékenység és szépség szent jelképére. 

Van amikor az a vágy kerít hatalmába, hogy soha le ne mossam a sarat a cipőmről, mert azzal mintha a halottól való végső elszakadást idézném elő. És én azt nem akarom. Ilyenkor félreteszem a lábbelimet, s napokig nézem a sár átváltozását. Minél inkább szárad, annál jobban húzza össze a bőrt, végül már úgy néz ki, mintha seb borítaná. Igen, sebekkel jövök haza én is, s vérző lelkem gyógyírt keres. Minden imádság, apró fohász gyógyít. 

Ápolt lesz a lelkem és tiszta, mint ahogy azzá válik sáros cipőm is, amikor végre rászánom magam a cipőpucolásra.

Van néhány örökölt cipőm, amiből kihaltak már az első gazdák, s a cipő formája szép lassan felvette az én lábam alakját. Időnként hamisítónak érzem magam, aki el akarja törölni az eredetre utaló formát. Végül meggyőzöm magam,  hogy nem teszek rosszat azzal, ha egy alkotás, jelen esetben egy lábbeli küldetését tovább éltetem. 

Tudom, hogy bizonyos nevelési elvek szerint rosszul tettem, de beismerem, hogy a gyermekek cipőit többnyire én takarítottam és takarítom. Van ebben valami vallásos alázat. Jézus is megmosta tanítványai lábát. Alázatra és szeretetre tanította őket. Engem is. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden cipőpucolásom szent alázat mámorában telik el. Nem. Ki nem állhatom, amikor rágógumit kell csipegessek le a cipőtalpakról, vagy amikor olyan vastag a sár és a mocsok a cipőn, hogy a fűző is alig látszik ki. De a szívem tele van örömmel, valahányszor végigpörgetem húsz éves cipőpucolói tevékenységemet. 

Micsoda út, Uram, milyen gyönyörű az az út, ami a kötött baba pampótól elvezetett a negyvenhetes cipőméretig. 

Én is a baba pampóval kezdtem a gyermekcipők hosszú sorozatát, ma pedig négy különböző felnőtt méretben veszem bal kezemre a cipőket, aztán egy régi kenőkéssel lekaparom róluk a sarat, majd jön a vizes rongy, aztán a száraz rongy, végül a boksz. Nemrég újra átválogattam az ikonikussá vált pampókat, s megelégedéssel nyugtáztam, hogy cipőpucolói hivatásomat minden rondasága ellenére imádom.

Hirdetés

Gyermekeimmel, amíg kicsik voltak, sokszor elhitettem a népmesék igazságát, és soha nem féltem attól, hogy csalódni fognak, mert tudtam, hogy aki hisz, az nehezen csalódik. Ha felhúzod ezt a kivikszolt csizmát, oda mehetsz, ahová csak akarsz, mondtam nekik, ők pedig biztosítottak arról, hogy épp ott vannak, ahol lenni szeretnének. 

Mostanában nem merem megkérdezni, hogy hova mennének, ha volna varázscsizmájuk. Bizonyára félek a választól. 

Mert mit mondanék nekik, ha elkívánkoznának az Óperenciás-tengeren is túlra, sőt az üveghegyen is túlra, valahova, ami tőlem messze van?! 

Csak magam miatt megfoszthatom-e őket álmaiktól? Vagy egyszerűen csak bíznom kellene abban, hogy ők is tudják, merre mennek, hogy ők is tudják, mi a jó és a helyes. Bíznom kellene abban, hogy belőlük is ugyanolyan odaadó cipőpucoló lesz, mint belőlem lett.  

A menyasszonyi cipőm most is őrzöm. Igaz lánykorom óta két számmal megnőtt a lábam, valószerűtlen, hogy valaha is újra hordani fogom. De nem is azért tartogatom. 

Hanem azért, mert valahányszor ránézek, a szerelmes kezdetet látom benne, a bátorságot és az elszántságot. Emlékeztet a mennyei boldogságra, az igent mondok boldogságára. És emlékeztet arra, hogy legszebb álmaimban sem reméltem azt az örömöt, amit megkaptam a baba pampók mosásától a mai cipőpucolásig.

Remélem, hogy mindenki ott lesz majd, aki nekem számít az én utolsó utam végén, s remélem, hogy lesznek, akik mélázva fogják kapargatni le a sarat lábbelijükről, miután a temetőből hazaértek. Addig is szeretnék még sok cipőt pucolni.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock