Évtizedek óta arról hallani, hogy tönkretesszük a Földet, lyukad az ózonréteg, a teknősök „szívószálpirszinggel” születnek, és hamarosan mind meghalunk a sok szemét alatt. Ezért rengeteg influencer és youtuber kapta fel a környezettudatos életmód témáját, melyről hosszú perceken keresztül nem túl érdekfeszítően ecsetelik, hogy „minden kis lépés számít, úgyhogy ne használj műanyag zacskót, vegyél bambusz fogkefét, és használj inkább mohát vécépapír helyett”. Utóbbiról már valószínűleg meggyőződtek, hogy nem túl praktikus.
Szóval minden és mindenki is arról beszél, hogyan próbál tenni a környezetvédelem ügyéért. Ki hogyan próbálja nem használni a műanyag zacskókat vásárláskor, és hogy ez milyen nehézségekkel jár. Sok fiatal anyuka a Facebookon büszkén és közben felháborodva arról számol be, hogy a piacon mindenki furcsán néz, amikor ő a kosarába tenné a kicsi banánt meg a kicsit almát, holott a zacskó ingyen van.
Eközben Európa több pontjáról is érkezik a hír: bizonyos üzletek kivonták a műanyag zacskót a forgalomból, csak papírt adnak, vagy vászonszatyrot. A politikusok megszavazták: nincs több műanyag, nem kérünk fültisztító pálcikákat, sem egyszer használatos evőeszközöket.
Több a kár, mint a haszon?
Ám vannak hideg fejjel gondolkodók, mint például Patrick Bernau, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung gazdasági szakírója, aki e fáradozásokra csak annyit tud mondani: szép volt, gyerekek, de… ahhoz, hogy egy papírzacskó csupán annyira legyen környezetterhelő, mint egy műanyagból készült, legalább háromszor kellene használni. Merthogy a papír ugyebár fából van, a fához erdő kell, az erdők kivágása meg elősegíti a felmelegedést, a gyártásból származó üvegházhatás pedig az ózonréteg ritkulását sietteti. Mármint a lyukadást. Egy vászonszatyrot nyolcvanszor kellene használni ahhoz, hogy a ráfordított energia annyi legyen, mint egy darab környezetkímélő zacskó esetében. Hiszen egy pamutszatyor előállításhoz szintén alapanyag, víz, energia szükségeltetik – csakhogy az úgynevezett nagy sűrűségű polietilénzacskók környezeti hatása könnyedén ellensúlyozható lenne, ha a vásárlók a műanyag helyett legalább nyolcvanszor pamuttáskával mennének bevásárolni, vagy ha a papírzacskókat minimum háromszor felhasználnák, mielőtt kukába dobnák. Ön használt már nyolcvanszor egy adott pamutszatyrot? Nem? Itt az ideje. Lásd nagyanyáink textiltáskáit, melyek még megjárják a piacot.
Nyár vége felé terjedni kezdett egy Facebook-bejegyzés. Valaki feltöltött egy képet egy szatyorról, amelyen az állt: „Ez egy kukoricakeményítőből készült táska Földünk fenntartható fejlődéséért.” A kísérőszöveg pedig a következő volt:
„Kőolajszármazéktól mentes, kukoricakeményítő-alapú »zacsi«, ami nedves földben nyolc hét alatt bomlik le. Ennek ideje sincs eljutni az óceánig.”
Az emberek anélkül, hogy utánanéztek volna, vírusszerűen kezdték megosztani a képet. Lehet, hogy elég annyit látnunk, hogy „környezet” vagy „lebomlik”, és máris nyugodt a lelkiismeretünk. Azóta a posztot kijavította az illető, mert felhívták a figyelmét arra, hogy ez így, ebben a formában nem igaz: az a bizonyos kukoricakeményítőből készült táska csak ipari komposztálóban fog lebomlani, hiszen ott adottak hozzá a körülmények. Otthon nem.
A csapból is ez folyik, szó szerint, igaz, tisztítva. A patak- és folyóvizeket látva, úgy tűnik, nem sokakat zavar, hogy olyan vizet fogyaszt, amiben százával úszkálnak a műanyagpalackok...
A National Geographic júniusi címlapja igazi siker volt. A Planet or Plastic (Bolygó vagy műanyag) című kiadás borítóján egy műanyag zacskó úszik a vízen, kilóg a sarka, mintha jéghegy volna. Fantasztikus, milyen jól összefoglalja a kép a felmelegedés és a túlzott szemétmennyiség problémáját. Egy dolog fölött viszont a NatGeo látszólag elsiklott: a lapszámokat műanyag fóliába csomagolták, majd még egy zacskóba, és így szállították ki az olvasókhoz. Fel is kapták a fejüket a (zöld)szemfüles olvasók, rengeteg posztban háborogtak és mutatták, nem csoda, ha belefulladunk a szemétbe, ha még az is műanyag csomagban küldi a portékát, aki pont ellene emel szót. A magazin magyarországi kiadója a Facebook-oldalán megjelent lapajánlóban közölte, az előfizetők ezután a lapot környezetkímélő fóliában kapják. Aha, csak éppen ezt akkor közölték, miután a lap megjelent az árusoknál, sőt a NatGeo részéről jött magyarázat szerint a változás egy hónappal későbbre értendő.
Kis lépések. Tényleg?
Kérem, ne vegyék rossz néven tőlem, szerintem sem jó a sok műanyag, és védenünk kell az állatokat, mert nincs rendben az, hogy például a tengeri madarak fő tápláléka lassan műanyag lesz. Valamit tennünk kell ez ellen. Fogyaszthatunk vegán termékeket, hogy csökkentsük az élőlények fölösleges szenvedését a világban. Lemondhatunk a bundáról, és vehetünk inkább műbőr cipőt, hiszen ezáltal egy lépéssel közelebb kerülünk az állatkínzás megszüntetéséhez. Igaz, a műbőr, ha nem is teljes összetételében, műanyagból van…
És mi a helyzet azokkal a termékekkel, amelyeket már legyártott az adott cég, és a polcokon sorakoznak a vásárlóra várva? Mi van akkor, ha nem veszem meg őket, mert nem akarok hozzájárulni a környezetszennyezéshez, az állatok kínzásához, az embertelen munkaviszonyok fenntartásához, mint például a fast fashion áruházak esete? Mi fog történni azokkal a termékekkel? Egy idő után, ha nem sikerült eladni, a szemétbe kerül? Akkor viszont nem értem el semmit a nem vásárlásommal, az a termék, ha megvettem volna, és használtam volna is, egy idő után ugyanúgy a szemetesben köt ki. Sajnos engem ez egy kicsit a farkába harapó kígyó helyzetére emlékeztet.
Melyek is azok a kis lépések tehát? A bizonyos coffee-to-go poharakat háromezerszer kellene felhasználnuk ahhoz, hogy csupán annyi kárt tegyünk velük, mint amit egy műanyag pohárral tennénk.
Megoldás? A nagy lépéseken múlna
Na de akkor mitől lesz környezetbarát a viselkedésem? Bárcsak tudnám a pontos, kimerítő választ! Természetesen jó érzés azt mondani, hogy „ma is tettem valamit a Földért”, de ha jobban utánanéz az ember, és végiggondolja, attól, hogy a szívószála s a fogkeféje bambuszból készül, még nem feltétlenül lesz környezetbarátabb a szomszédnál. Hiszen ezek legyártásához is energiára, vízre, alapanyagokra, vegyi anyagokra van szükség.
Fontos odafigyelnünk a közvetlen környezetünkre, élhetőbbé tenni a mi kis buborékunkat, amelyben élünk. Csakhogy eközben nem tehetünk úgy, mintha ezzel mindent megváltoztathatnánk, mert a fogyasztói társadalom tudomásom szerint nem így működik. Azt gondolom, hogy a fogyasztói társadalom nem kis mértékben ekképp nyugtatja önmagát, és képmutató. Én azt gyanítom, a legnagyobb „kis lépéseket” a vállalatoknak kellene meglépniük ahhoz, hogy látványos változásokat érhessünk el. Nekünk addig meg főként a remény marad.
Fotó: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.
