„Mindig ki kell lépni picit a komfortzónából, mert úgy tanulunk, úgy tudjuk tágítani a határainkat. Így tudjuk meg, meddig érezzük magunkat biztonságban, és hol kezdődik a bizonytalanság, melyik az a pont, ahonnan már nem tudunk visszajönni. Ez ehhez egy nagyon jó gyakorlat” – fogalmaz Moscu Katalin akrojóga-oktató, amikor a jógát, akrobatikát és thai masszázst ötvöző gyakorlatról kérdezem. A kolozsvári IKWE stúdióban a jóga számos válfaja közül válogathat az érdeklődő, ám mindenek közül az akrojóga a legizgalmasabb és leglátványosabb.
Moscu Katalinnak is a Youtube-on látott kisvideók alapján tetszett meg az 1990-es években megjelent fizikai gyakorlat, a kanadai táncospár, Eugene Poku és Jessica Goldberg stúdiószínházakban előadott performansza, ám mint bevallja, kezdetben úgy vélte, túl testes hozzá. Holott a női alapító sem a legvékonyabb, nemcsak testesebb, idősebb is izmos partnerénél. „A performanszaik lélegzetelállítóak, folyamatos flow-ban vannak, és a szerepek állandóan cserélődnek, nincs kimondottan női vagy férfi szerep” – áradozik Katalin és még sokan mások, hisz nem véletlen, hogy az akrojóga önálló módszerré nőtte ki magát, és világszerte elterjedt.
Az alapítók mindketten jógáznak és a közös munkában sokkal inkább annak a testre, szellemre, tudatra gyakorolt hatását keresték, mint a látványosságot, világosít fel Katalin. A Kanadából indult mozgalom mára már két ágra szakadt, míg a klasszikus montreali ág a jógát ötvözi a tánccal, az Acroyoga International néven bejegyzett szervezetnél a jóga, az akrojóga és a thai masszázs jár kéz a kézben.
Bár az egymás végtagjaira támaszkodva látványos pózokban időző testeket látva azt gondolnánk, hogy az akrojóga a fizikai erőnlétről és hajlékonyságról szól, mint kiderül, a látvány komoly pszichológiai munkafolyamat eredménye. „Szeretem ezt a kezdeti folyamatot, amikor az emberek belső hozzáállásán kell változtatni. Hogy hogyan jut el valaki arra a bizalmi szintre, ahol már könnyedén mozog, együtt tud működni a másikkal” – mondja Katalin, aki egy barátjával kezdett ismerkedni a módszerrel. Másfél éves közös munka után
Gyerekkora óta sportol, talajtornázott, műugró volt, 19 éves korától sziklát mászott, így volt testtudatossága. „Szeretem használni a testem, szeretem szélsőséges helyzetekbe hozni magam, hadd lám: mit érzek, mit bírok, és mit tudok változtatni, hogy megbirkózzam a feladattal. Ez játék, élvezet számomra, mindig is az volt” – árulja el hozzátéve, kezdetben jógából csak alapismeretei voltak, és ajánlott párhuzamosan tanulni a kettőt.
Kérdésemre, hogy kik látogatják az óráit, és mennyire vannak tudatában a módszer komplexitásának, több csoportba sorolja az érdeklődőket. „Vannak, akik tudatában vannak a pszichológiai háttérnek, tudatosan kezdik gyakorolni. Vannak, akik tudják, hogy van bennük egy blokk, és azért jönnek, hogy kigyógyuljanak ebből, ők a leghálásabbak. És van egy réteg, aki azt mondja: ezt képtelenség megcsinálni, én eljövök és bebizonyítom.
Vannak alapismereteik – táncosok, balett-táncosok, tornászok –, nagyobb a testtudatosságuk” – mondja Katalin. Az egyre több nyugat-európai egyetemistát vonzó Kolozsváron sok külföldi akrojógázó is akad, aki otthon találkozott a módszerrel, és örül, hogy itt folytathatja. Akárcsak a jelentkezők, a fejlődési ritmus is változó. Van, akinél nincs meg a partnerre való ráhangolódás képessége, nem tudják, hogy engedjék el magukat. Mások számára az idegenek érintése okoz gondot, az elején ezen kell dolgozni.
„A jógában vannak átmeneti mozdulatok, amikor az egyik pózból a másikba térünk át, ezek ügyességet, erőt, hajlékonyságot igényelnek. És vannak a pózok – ezek a látványosabbak –, amelyeket ki kell tartani, és egyensúlyérzéket, belső egyensúlyt igényelnek. A kimondottan relaxációs pózok alatt a felek befelé fordulnak. Ez egy meditációs gyakorlat, lényege, hogy nem szokványos pózban megtartjuk a testet, hagyjuk, hogy lélegezzen” – avat be az alapokba Katalin.
Az akrojógában ezt három szerepben gyakorolhatják, magyarázza: a bázis (base), a megtartó az egész mozdulatsort kontrollálja, a rá támaszkodó repülő (flyer) a legtöbb akrobatikus mozdulatot végzi többnyire a levegőben, kényes egyensúlyhelyzetekben. „És ott van a vigyázó (spotter), aki figyel, hogy a flyer ne essen le” – teszi hozzá. Sok olyan póz van ugyanis, ahol „bizony nagyon könnyű fejre állni”, ismeri el Katalin, aki oktatóként többnyire maga látja el a spotter szerepét. De
Nemcsak a szerepeket, a partnert is cserélik, mert minden testnek más az anatómiája. „Ha nagyon megszokok egy testet, kicsit sokkoló lehet, ha elkezdek egy másikkal dolgozni, amelyiknek más a csont- és izomfelépítése, a tömegközéppontja, a belső egyensúlya, súlya. Holott a súlynak és az erőnlétnek az akrojógában nincs olyan nagy hordereje, mint ahogy tűnik” – mondja az oktató. Többet nyom a latban a hozzáállás, a mindset, hogy valaki mennyire tudja elengedni magát, megtartani az egyensúlyát.
A relaxációs pózok teremtik meg a partnerek közötti bizalmat, amikor az egyik fél megnyújtja, kinyújtja, megforgatja, megmasszírozza társát. Hozzászoktatják a kezdő gyakorlót ahhoz, ha valaki hozzáér. „Sokan mondják: számukra gond, ha idegen a testükhöz ér. Itt, ha dolgozni akarsz, ez az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen” – meséli Katalin hangsúlyozva, nem szexuális töltetű, hanem gondoskodó, biztonságos érintésről van szó. Bizalmat kell építeni a felekben, akik kevésbé bíznak másokban, többnyire magukra hagyatkoznak, holott rengeteg helyzetben rá kell hagyatkozni. Ez arról szól, hogy a másik testére helyezem magam, elengedem magam,
– összegez Moscu Katalin.
Akadályt jelenthetnek a félelmek is, amikor az agyunk blokkolja azt, amire a testünk amúgy képes lenne. „Sokszor nem mondom el előre a gyakorlatot, mert abban a pillanatban az agy elkezd lázasan dolgozni, és megjelenik a félelem. Lépésről lépésre mondom, nem hagyok gondolkodási időt” – osztja meg trükkjét az oktató. Míg a felnőtteknél a félelem a gátló, az azt még kevésbé ismerő gyerekeknél a vakmerőség teremthet veszélyes helyzeteket.
Az asszertív kommunikáció is fontos, hogy a felek jelezzék, ha a póz kényelmetlen, fájó számukra, és ne a másikat okolják, saját érzéseiket, szükségleteiket tolmácsolják, teszi hozzá Katalin. Nagy hangsúlyt fektet a nyelvi programozásra is, törekszik kiiktatni, hogy diákjai azt mondják: ezt nem tudom megcsinálni, erre nem vagyok képes. „Ha ezt mondom, a testem hiába lenne képes megcsinálni, nem fogom tudni” – összegez elmondva: ilyenkor a mentális gátat kell oldani és elérni, hogy minél kevesebb önmeggyőző párbeszéd játszódjon a fejben.
korábban írtuk
Lélek és elme összjátéka: anyaság kerekesszékben
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
