„Ha az élet nem éri meg a fáradságot, hogy éljünk, akkor minden ürügy jó arra, hogy meg akarjunk szabadulni tőle” (Durkheim )
Emile Durkheim 1897-ben megjelent Az öngyilkosság című úttörő jellegű szociológiai monográfiája az öngyilkosságot tárgyalja nagyon sok empirikus anyagra támaszkodva. Megállapítása, hogy az öngyilkosság mögött téves faji, habitusi, vérmérséklet vagy más egyéni meghatározottságot keresni, sokkal inkább a társadalmi tényezők határozzák meg azt, hogy valaki önkezével vet véget életének. Az öngyilkosságok elsősorban nem az egyének velük született tulajdonságaitól, hanem rajtuk kívül álló egy sor pszichoszociális faktor által is meghatározott, az öngyilkossághoz vezető pszichológiai és társadalmi folyamatok megértése, és ennek nyomán a prevenció népegészségügyi prioritás.
Befolyásoló tényezők közt említik a civilizációt, az egyéni és közösségi kapcsolatok intenzitását, a társadalom integráltságát. Mindenek előtt a nem az egyik legmeghatározóbb faktor:
az öngyilkosságot elkövetők közt sokkal több a férfi, mint a nő.
A nem mellett az életkor, az iskolázottság, de még a családi állapot is befolyásolja. A nagyon fiatalokra, kisgyermekekre nem jellemző, és az idős, 70 évnél idősebb emberekre sem igazán. Az iskolázottsági szinttel fordítottan arányosnak bizonyul az öngyilkosság. A vallás és a konfliktuskezelési készség védőfaktorokként is nevezhetők az öngyilkosság ellen. Ugyanígy a házasság is:
házasságban, tartós párkapcsolatban élők kisebb arányban követnek el öngyilkosságot, mint az egyedülállók.
Ellenben a munkanélküliség, iskolaelhagyás kockázati tényezők, ugyanúgy a pénzügyi és gazdasági változások, válságok is hatással lehetnek.
Az öngyilkosság mint halálok Európára mindig is jellemzőbb volt, mint a világ többi részére, amely alapvetően a XX. században fokozatosan emelkedett. 1990-től kezdve a pszichiátriai betegségek, főként a depresszió egyre jobb kezelési protokolljának javulása miatt az országok többségében csökkenni kezdett, viszont
Európában ma is kimagaslóan több ember vet véget életének önkezűleg, mint a világ többi kontinensén.
Láthatjuk, hogy ma, 2021-ben Afrikában, vagy Közép- és Dél-Amerikában, Közel-Keleten 10 alatt van a 100 000 lakosra számított öngyilkosságok száma, Európában pedig öt ország (Görögország, Olaszország, Albánia, Észak-Makedónia és Spanyolország) kivételével mindenhol magasabb, de jó néhány országban 20 fölötti érték jellemző (Szlovénia, Litvánia, Lettország, Montenegro, Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország).
Ugyanakkor van egy mítosz, hogy világszinten Magyarországon követnek el lakosságarányosan a legtöbb öngyilkosságot. Tény, hogy Magyarország sokáig előkelő helyet foglalt el ezen a kevésbé pozitív ranglistán 1983-ban, azonban ez ma már korántsem így van. Legmagasabb az öngyilkosságok aránya a következő tíz országban: Lesothó (72), Guyana (40), Szváziföld (29), Dél-Korea (29), Kiribati Köztársaság (28), Mikronéziai Szövetségi Államok (28), Litvánia (26), Suriname Köztársaság (25), Oroszország (25) és Dél-afrikai Köztársaság (24). Világszinten pedig legritkábban a következő országokban követnek el öngyilkosságot: Antigua és Barbuda, Barbados, Grenada, Grenadinsz, Jordánia, ahol 100 000 személyből legfeljebb egy, Szíria, Venezuela, Honduras és a Fülöp-szigetek, ahol minden ötvenezredik ember.
Az öngyilkosságok megelőzhetőek. Lennének.
Ennek érdekében számos intézkedést lehet tenni lakossági-, de célzottan adott réteg, csoport, vagy egyéni szinten is. Az eszközökhöz (peszticidek, lőfegyverek stb.) való hozzáférés korlátozása mellett nagyon fontos szerepe van a médiának: az öngyilkosságokról szóló felelős tudósítás mellett a mentális betegségek ítéletmentes bemutatása és a veszélyfaktorok tudatosítása. De még ezeknél is fontosabb a szocio-emocionális készségek fejlesztése, és az oktatási rendszer részévé tenni, főleg serdülőknél, akik nagyon veszélyeztettek ebből a szempontból. És természetesen a prevenció. Azaz
korán azonosítani, felmérni, kezelni, nyomon követni és komolyan venni mindenkit, aki elkeseredett, értelmetlennek látja életét, kortól és nemtől függetlenül.
Az öngyilkosság-megelőzési erőfeszítések a társadalom több szektora közötti együttműködést igényelnek, beleértve az egészségügyet, az oktatást, a munkaerőpiacot, az üzleti életet, de az igazságszolgáltatást, és a politikát is. Ezeknek az erőfeszítéseknek átfogónak és integráltnak kell lenniük, mivel egyetlen megközelítés sem képes önmagában hatni egy olyan összetett kérdésre, mint az öngyilkosság.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Depresszió – gyermekkorban is lehetséges!
Szakemberek mondják: egyre gyakrabban találkoznak depressziós serdülővel, és a depressziós tünetek a kisebbeket sem kerülik el. A világjárvány a maga bizonytalanságával „jó” táptalajt biztosított a hangulati zavaroknak – sajnos, a gyerekeknél is.
