Beszéljenek ők arról, hogy mennyiben befolyásolják mindennapi életvitelüket a koronavírus járvány nyomában kialakult új körülmények, hogy milyen új kihívásokkal találják szembe magukat hivatásuk gyakorlásában. Aztán valljanak arról is, hogy hol lehet megtalálni Istent ebben a feje tetejére állt világban, hogy ők milyen lelki kapaszkodókat ajánlanak, mivel tudják bátorítani kisebb-nagyobb nyájukat. Röviden: hol találják meg Istent a bajban?
Hadnagy Margó, szerzetesnő és rezidens orvos Marosvásárhelyen. Az elmúlt három hónapban a gyermek sürgősségen dolgozott.
Hadnagy Margó
Legszebb élményem a koronavírus járvány kezdete óta, hogy rezidens orvosként munkába mehettem a kijárási tilalom ellenére. Így a munkanapjaimon gyalog mentem és jöttem haza, lassan sétálva, magamba szívva minden szépséget, amit a vásárhelyi betontenger zöld oázisaiban rejteget az Élet.
Soha nem éreztem ilyen élénken az ibolya illatot, soha nem örültem ennyire az egymás után megjelenő zöld hajtásoknak. És hiába havazott kétszer is az elmúlt hetekben, az aranyeső bokrok úgy virítanak, mint a rakoncátlan gyerekek. Az élet feltartóztathatatlan.
A legnehezebb tapasztalatom, hogy a kórházi rendelet értelmében kötelezővé vált a védő felszerelés használata. A belsőmben valami mélyen ellenkezik, hogy kesztyűvel vizsgáljam a gyereket, illetve maszkon és védőlemezen keresztül kiabáljak az anyukával, hogy halljon engem. De ennél még nehezebb szembesülni mindazzal a dühvel, a bosszúval, ami előjön a kórházban az emberekből a kontrollvesztettség miatt.
A járvány kialakulása óta sokkal inkább kapkodok, szorongok, úgyhogy azt gyakorlom, hogy őrizzem magamban az Isten terét. Ha valakivel beszélek, próbálok figyelni arra, hogy hallgassam végig. A közösségi ebédjeinken élvezem az étel ízét.
Ha van rá lehetőségem kiülök a napra, s engedem, hogy minden bennem levő érzés, legyen az szorongás, remény, bánat, öröm, türelem, düh, napfényt kaphasson.
Egy ideje azt a szentírási történetet szemlélem és imádkozom, amikor az éhező tömeg Jézushoz fordul. A tanítványok megriadnak saját tehetetlenségüktől, erre őket senki sem készítette fel. És az Úr Jézus ott marad, nézi szerető tekintettel a tömeget is meg a tanítványait is. „Ne féljetek! Ti adjatok nekik enni.” Remélem, hogy egyszer majd fogom érteni az Ő szavait, gesztusait. Addig is jó Mellette maradni.
Újvárosi Katalin, Székelyderzsben szolgáló unitárius lelkész, lelki gondozó, aki szintén tiszteletes férjével három gyülekezetet pasztorál: a derzsi, a muzsnai, illetve a zetelaki közösséget. Lelkipásztorkodása mellett családanyai teendői töltik ki életét.
Én főként lelkileg érzékelem a változást. Az engem körülvevők egy része pánikol, fél, mások legyintenek, elviccelik a helyzetet – mindenikkel foglalkozni kell. Aki munkába jár, annak is változóban az élete, akinek otthon kell ülnie, annak is. A változás pedig mindig kihívásokkal jár.
A lelkésznő /fotó: Német-Deák Endre
A „maradj otthon” felhívás azért könnyebb számomra, mert eddig is legtöbbet itthon voltam, mivel a házam az irodám. A találkozások, a megszokott szolgálatok, a gyülekezeti programok viszont nagyon hiányoznak. Természetes, hogy ebben a megváltozott helyzetben más eszközöket kellett keresni, hogy a hívő ember lelke táplálékhoz jusson. Mivel mindhárom közösségemnek más-más arca van, ezért
a férjemmel azon dolgozunk, hogy ez a három gyülekezet megőrizhesse a sajátosságát, és azt kaphassa, ami neki jó, amiben leginkább megélheti az Istennel való kapcsolatát.
A híveimmel való kapcsolattartásban egyaránt teret kapnak a telefonhívások, a harangszó közös, imádságos hallgatása, az online felületen történő istentisztelet közvetítése, lelki táplálék küldése. Ezek mellett fontos számomra még a mindennapi Istenhez fordulás, ahol mindannyiunkért imádkozom.
A legfontosabb, hogy imádkozzunk, keressük Istent. Azonban ne csak a magunk dolgait soroljuk, hanem várjuk, hogy mit mond Ő. Ehhez végtelen türelem és alázat kell.
Nézzünk szembe életünkkel! Nem véletlen, hogy régi képek posztolása lett a divat. Kell most a számvetés, az elrontott beismerése, a rossz levetkőzése, az áttekintés, mert ezek helyére új érkezik.
Figyeljünk szeretteinkre! Ne féljünk telefonálni, írni, virtuálisan kapcsolatot keresni azokkal, akiket szeretünk, tisztelünk! Az ember társas lény, szüksége van társakra. Egymás szemében, hangjában, szavában lelünk megnyugvást.
Vik János, római katolikus pap, egyetemi tanár, logoterapeuta, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja.
Az egyetemi tanév a diákokkal történő mindennapi együttműködéstől az, ami. Éppen ezért a velük való találkozások nagyon hiányoznak. Az oktatás terén elég nagy kihívást jelentett egyik napról a másikra teljes egészében átállni az internet adta lehetőségekre, az első három, fizikai távolságtartásban eltöltött tanítási hét után azonban már az a benyomásom, hogy kollégáimmal együtt inkább a pozitív kihívást, s kevésbé a korlátokat látjuk ebben a rendkívüli helyzetben.
Mivel egyedül élek, a szükségállapot és a kijárási tilalom bevezetése számomra azt jelenti, hogy még többet vagyok magamban. Elég edzett vagyok ezen a téren, s ez most jól jön, időnként azonban hiányzik a hozzám közel állók fizikai közelsége. Ilyenkor próbálom tudatosan elfogadni a szenvedésnek ezt a valós, számomra jelenleg szükségszerű formáját. Persze, ez nem mindig könnyű.
Vik János
A bezártság ma más, mint lett volna például húsz évvel ezelőtt. A fizikai távolságtartás kötelezettsége ma már nem föltétlenül jár együtt a szociális távolságtartással. Sőt, épp ellenkezőleg. Így én magam is,
nem föltétlenül több, ám most sokkal tudatosabban megélt időt töltök azzal, hogy ápoljam a kapcsolatot családtagjaimmal, barátaimmal.
Ezen túl, a bezártságban kitaláltam azt, hogy minden nap megpróbálok újra felfedezni valamilyen tárgyat a lakásomban. Csak úgy, véletlenszerűen. Valami olyasmit, amit annyira megszoktam, hogy már szinte észre sem veszem. Ez azzal jár együtt, hogy nagyon sok régi emlék váratlanul életre kelt bennem. Szép emlékek, de persze nem csak ilyenek. Mindenesetre akármilyenek is, megengedem nekik, hogy szabadon legyenek.
Gyakran megtörténik velem, hogy az ilyen kisebb-nagyobb felfedezések nyomán hála tölt el, s ezzel együtt öröm. Jól esik elidőzni ebben a hálás állapotban.
Persze olyan emlék is életre kel így néha bennem, amely újra a félelem vagy a düh heves érzését hozza magával. Ennek is szabad lennie. Legalább tudom, hogy ezekkel még van tennivalóm. S bár egészségileg jól vagyok, időnként arra gondolok, hogy az egyik legnagyobb ajándék az lenne számomra, ha életem végén minden életemlék újra lepereghetne előttem, valahogy úgy, mint gyakran most, a koronavírus idején, annyi különbséggel, hogy akkor már mindent csak a hála tölt be. Ezt szívből remélem.
András Csaba, székelyudvarhelyi származású, Rómában tanuló jezsuita szerzetes növendék, aki 3 éve tanul az Örök Városban. Húsvét 3. napján szentelik diakónussá, amivel részesül az egyházi rend szentségének alapfokában.
Három hete házi karanténban élek, melyet még szoknom kell, mivel az az ember vagyok, aki szívesen kijár. Igazából csak a mozgásteremben vagyok korlátozva, így szerencsésnek tartom magam. Bár nehéz elfogadnom, hogy a házban rekedtem. Amikor a zsigereim azt mondanák: „Menj, szükség van rád!”, akkor otthon kell maradnom.
A tehetetlenség frusztrál, de egyben tanít végességemet tudatosítani.
Az olaszországi helyzet tragikus, amiről mi is főképp hírekből értesülünk és ismerőseinken keresztül. A pápa szavai (amikor március 27-én különleges áldásban részesítette az egész világot – szerk. megj.) nagyon megérintettek: „Ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek” – imáimban ezt a törékenységet hordozom, és kérem az Úr Jézust, hogy éreztesse velünk jelenlétét és közelségét ebben a hajótöröttségben.
András Csaba
Egy egyszerű gyakorlatot ajánlok, amit jómagam is végzek: a hálaadás. Azzal, hogy a körülmények leegyszerűsödtek, tanulom a lét apró örömeit értékelni. Hálás vagyok az élet ajándékáért, a közösségem biztonságáért, az udvaron cserépbe ültetett kis fenyőkért. A hála tanít, hogy a jelenben éljek, és ne engedjem magam elsodorni a múlt vagy a jövő bizonytalansága, kilátástalansága által. A jelenlegi helyzet megtanít arra, hogy
nem magától értetődő az, hogy máskor kimehetek a tengerpartra sétálni, az egyetemen találkozhatok a barátaimmal, és szabadon járhatok-kelhetek a városban. Az igazi derűm viszont abban rejlik, hogy hálát adok a megmaradt dolgokért, és ízlelni tudom az élet kicsiny örömeit.
Élvezem, hogy hátradőlhetek a karosszékemben, olvashatok és írhatok. Felértékelődtek a közösségben levő kapcsolataim. Meggyőződésem, hogy az élet ajándékai csak akkor adnak erőt, ha tudatosítom azokat, és hálát adok Istennek, mert minden jótétemény Tőle származik. Szent Ignác „examen” imádsága (amelyben a nap végén megvizsgálja az aznapi történéseket, érzéseket, gondolatokat – szerk. megj.) ebben útmutatásul szolgál, melyben Isten szerető tekintetével tudok rálátni az elmúlt napomra, és felfedezem a Tőle kapott gyöngyszemeket. A csend, a megállás és a nagyobb tudatosság teret ad, hogy a hétköznapjaimban még inkább felismerhessem, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok Cselekedetei 17,28).
Kiemelt kép: Shutterstock
