A legtöbb anyának állítólag van kedvenc gyereke (bizonyos felmérések szerint akár minden másodiknak is), erről azonban nem illik beszélni. Hangoztatjuk inkább, hogy egyformán, ugyanúgy, igazságosan kell nevelni a testvéreket, de vajon ez megvalósítható? Bár talán még fontosabb az, hogy hogyan hat a felnövekvő gyerekre a vélt vagy valós kivételezés, netán az elhanyagolás. Nyom nélkül nem múlik el, ez majdnem biztos.
A fiúk és a lányok
„Két fiútestvérem van, az egyik 3 évvel nagyobb, a másik 16-tal kisebb. Sőt, az egyik vonalon az egyedüli leányunoka is vagyok. Szóval, fiús családban nőttem fel” – meséli Ildikó. Ő sokszor hallott anyákat azt mondani, hogy minden gyermeküket egyformán szeretik. „Elhiszem, ha ők mondják, ellenben mégis úgy érzem, hogy a fiúgyermekeket másképp nevelik. Tehát nem az érzést vonom kétségbe, hanem a viszonyulási módot”. A fiatal nő azt látta otthon, hogy:
a fiúkat az anyák jobban óvják, több mindent elnéznek nekik, jobban kiszolgálják, sőt, egy idő után már a felcseperedett leánygyermek is segít az anyának kiszolgálni a család fiútársaságát.
Valamilyen formában kiváltságosabb a fiú-, mint a leánygyermek. „A nagymamám minden nehézségét, bánatát velem osztotta meg, mint egyetlen leányunokával, a fiúk „felmentést kaptak” ez alól, azon a címen, hogy ők ezt úgysem értik meg. Az anyukám is ugyanúgy velem osztja meg problémáit, velem beszéli meg a kényesebb kérdéseket, sőt, azokat is, amelyek a fiúkról szólnak – együtt találunk megoldást a problémákra stb., a fiúk itt is kimaradnak ebből. Lehet, hogy az van, hogy az anyák tudat alatt a leánygyermeket az ő kiegészítésüknek látják, akik alkalomadtán ugyanazokkal a problémákkal fognak megküzdeni, s ez által készítik fel őket arra, ami vár rájuk. Lehet. De az biztos, hogy a fiúkat az anyák kesztyűs kézzel nevelik. Sőt, egy olyan fiútesó, aki sokkal kisebb a leánygyermeknél, annak bizonyára két anyja lesz, és mindkét „anya” egyformán kényezteti, hogy ne mondjam, hogy egyformán neveli majd (el). És csak reménykedhetnek abban, hogy egy olyan feleséget kap majd, aki türelmesen, nagyon sok szeretettel kijavítgatja azokat a hibákat, amelyeket az anyák olyan kegyesen, és olyan nagyon sok szeretettel, mondjuk ki… elrontottak.”
Bezzeg a kicsik, bezzeg a nagyok
Az Ildikóé klasszikus példa. Hány olyan történetet hallottunk, amikor a családban fiút várnak, lány születik, aztán egyszer mégis megérkezik a trónörökös és körülötte kezd forogni a világ. Nem fogjuk mi letenni a voksot a gendersemleges nevelés mellett, de azért reméljük, hogy a legtöbb családban ma már ugyanolyan értékesnek számít a lány is, mint a fiú. Jó esetben a másság, a nemek eltérő igényei nem kell okot adjanak a kivételezésre, elhanyagolásra, hiteles szülői jelenléttel elsimíthatók az esetleges ellentétek és megmagyarázhatók az esetlegesen eltérő reakciók, elvárások.
A gyerekek egyébként sem egyformák, még akkor sem, ha azonos neműek, és bizony könnyen lehetséges, hogy más-más viszonyulást váltanak ki a szülőből.
Mivel a gyerekek nem egyformák, nem is ugyanazért szeretjük őket. Ezt mondja nekünk Iszlay Réka, háromgyerekes édesanya is. „Ebből valószínűleg éreznek valamit a gyerekek, és ebből adódik a folyamatos irigységük. Annyit bezzegelnek, hogy attól meg lehet bolondulni: bezzeg a fiúk, bezzeg a lányok, bezzeg a kicsik, bezzeg a nagyok… De hát ha az egyiket azért dicsérem meg, mert annyira szépen hegedüli a legújabb darabját, a másik meg nem is hajlandó hangszerórára járni, akkor emez hiába irigyli azt a dicséretet. Az egyik zenéből mutatkozik tehetségesnek, a másik sportokban tűnik ki, a harmadik csodálatosan rajzol és fest, a negyediknek hihetetlen az empátiája, az ötödik pedig született vezető, a hatodiknak mesés a logikája, a hetediknek a memóriája, és így tovább. Nem, nem ugyanazért szeretjük őket és nem ugyanúgy” – egy ilyen helyzetben szülő legyen a talpán, aki egyensúlyozni és egyformán mérni, adni tud.
Réka úgy véli, hogy az anyai (szülői?) szeretet mennyisége végtelen és feltétel nélküli minden gyerek iránt, de a milyensége más és más. És ez vállalható. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára se, és ne legyen kedvencünk. Nem csak a többi gyereknek rettenetes egy ilyen helyzet, de a kedvencek nem biztos, hogy hosszú távon „meghálálják” a figyelmünket. Nem kezdem most elemezni az „aranyszarókat”, de az a megérzésem, hogy nem a kivételes empátiás készségeikről híresek” – teszi fel a pontot az i-re Réka, akit – nem mellesleg – felvetésünkkel blogbejegyzésre ihlettünk.
Milyen testvéreket nevelsz?
Ahogy Réka mondja: a legfontosabb, hogy legyünk tisztában, hogy milyen következményei lehetnek a kivételezésnek, a család peremére szorulásnak. Mert ilyen is van. Ebben a helyzetben komolyan sérülhet a gyermek énképe, az önmaga szerethetőségében való hit, a családban szerzett tapasztalatok belejátszanak majdani kapcsolataiba, a saját gyerekével való viszonyba, és természetesen a testvéreivel való kapcsolatába is.
A „kedvencnek” sem lesz reális az önmagáról alkotott képe, és ugyanolyan sérülékennyé válhat családon kívüli kapcsolataiban, mint az elhanyagolt, csak másképp. Mindig és mindenhol keresi majd azt a figyelem-adagot, ami otthon neki járt, a bajok onnantól kezdőnek, amikor a csodálatért bármit (is) megtenne.
A szülőnek nemcsak a gyermek személyiségfejlődésében van eléggé nagy felelőssége, hanem abban is, hogy gyerekei milyen testvérekké válnak. Hallani olyan testvérekről, akik felnőttkorukban már egyáltalán nem kíváncsiak egymásra. Ha megkapargatjuk a felszínt, a legtöbb esetben otthonról hozott konfliktusokat, igazságtalanként megélt helyzeteket találunk a mélyben. Elbillent egyensúlyokból és hangsúlyokból sosem lesz harmonikus ez a viszony. Ez viszont kár, mert a harmonikus testvéri kapcsolat olyan kincs, amely akkor is a gyerekekkel marad, amikor a szülők már nincsenek.
Tippek:
- Te mindig, te soha. Ha lehet, kerüljük az ilyen kezdetű mondatokat, amikor a gyerekek konfliktusai épp az agyunkra mennek. Talán jobb, ha nem akarunk bírák lenni, igazságot osztani, hanem inkább azt mondjuk ki, hogy mi zavar minket a helyzetben – a gyerekek minősítése, hibáztatása helyett. „Te vagy a nagyobb, lehetne több eszed” – dobjuk ezt is a kukába.
- Figyeljünk a középsőre. Kutatások is igazolják, hogy többgyerekes családokban a középső testvérnek jut a legkevesebb figyelem. Ha ennek tudatában vagyunk, talán kiegyensúlyozható a hiány.
- Halljuk meg, ha valami fáj! Jó, ha észrevesszük valamelyik csemeténk bánatát, és jó, ha nálunk ki lehet mondani az érzéseket. Lehet beszélni féltékenységről is, anélkül, hogy lehurrognánk a bánatos gyereket, vagy épp elbagatellizálnánk az érzelmeit. Bújjunk össze, beszéljünk róla és adjunk magyarázatot a kérdéseire.
Kiemelt képünk illiusztráció: Shutterstok
