Anna-Mária munkájának része a lelkigondozás, lelki kíséret is, emellett feleség és édesanya. Mint meséli, munkája során két fő cél vezérli: az egyik, hogy a segítséget kérő megtanulja hatékonyabban kezelni az adott problémát vagy kihasználni parlagon heverő lehetőségeit, a másik pedig, hogy támogatni tudja a hozzáfordulót abban, hogy kialakuljon egy általános képesség a belső történéseinek, érzésvilágának megértésére az önreflexió által, a mindennapi életben. Ugyanakkor azt is vallja, hogy az értékek nem csupán eszményképek, hozzájuk tartoznak bizonyos gyakorlati döntések, amelyeken keresztül a viselkedést irányítják. Ezeknek a meggyőződéseknek a fényében, tapasztalataira alapozva beszélgettünk önazonosságról, annak hiányáról, felismerésekről és azok elérésének a folyamatáról.
- Mit jelent tulajdonképpen az önazonosság?
– Ha mélyebben érteni szeretnénk ezt a fogalmat, a jelentéstartalmával együtt, akkor nehéz egy-két mondattal magyarázni. Az idegen szavak szótára, az identitás szó jelentését az önazonosság, öntudat, önismeret, személyiség szavakkal magyarázza, értelmezi. Amikor megszületünk, öntudatlanok vagyunk, egy teljes szimbiózisban a mindenséget jelentő anyával. Lassan kezd majd kialakulni egy primitív testtudat - ez az én testem -, és ez lesz majd a jövendőbeli énünknek, az egónak a magva. A dackorszakban aztán megjelenik az önakarat.
A gyerekfejlődés óvodáskori szakaszában, a játékon keresztül elkezdődik az önfelismerésnek és a világ megismerésének folyamata. A nemi önazonosság és az öntudat is kezd kibontakozni.
Kisiskolás korban a gyerek egyre tudatosabb lesz az egyéni voltára nézve, a teljesítményei révén találkozik az önbizalom tapasztalatával. És ebből tovább haladva lép be a gyerek a pubertás állapotába. A készségeket, képességeket, a tapasztalatokat a világról és a saját szubjektív megéléseit, amelyeket begyűjtött a családtól, az iskolától, egybe kell rendezze. Ezen alapokból kezdünk el építkezni, és ez a szakasz, amit Erik Erikson pszichológus, pszichoterapeuta, identitásépítésnek nevezett el. Az identitás azonosságot jelent, Erikson az identitás fogalmában az önazonosságot jelölte meg, és ennek van egy folyamat jellege.
Az emberek önazonosságukat saját magukra vonatkozó megfigyeléseik és mások rájuk vonatkozó reakciói alapján építik fel.
A biológiai, pszichológiai identitást ugyanakkor kiegészíti, magába foglalja a spirituális (szakrális) önazonosság. Az identitás szakrális, írja Tringer László, ideg és elmegyógyász professzor. A hívő ember számára egyértelműen a személy az örökkévaló teremtménye, isten gyermek, egyedi, individuális.
Ahhoz, hogy önmagunk lehessünk, először meg kell ismernünk saját eszméinket, értékeinket, gondolatvilágunkat, érzéseinket. Az azonosság fejlődéséhez érzelmi konzisztencia, kiszámíthatóság és hasonló helyzetek ismétlődése szükséges. Az azonosságérzet emellett összefügg egy adott dolog tartós, pozitív megítélésével, kedvelésével is.
- Gyakran fordulnak Hozzád az önazonosság problémájával küzdők?
– A hozzám forduló emberek konkrétan nem az önazonosság hiánya miatt keresnek fel, hanem hétköznapi, emberi gondokkal, elakadásokkal vagy már kialakult pszichés betegségekkel. A közös munka során azonban gyakran “tapinthatóvá” válik az önazonosság kérdésköre, a szerepzavar, ami azt jelenti, hogy a korábbi megélések, tapasztalatok, elvárások, megfelelés által a személy azzá válik, amit a családja, társa, környezete, a társadalom elvár tőle, és nem azzá, amivé ő maga szeretne válni. Az érzésekkel és gondolatokkal való munka azonban pozitívan hat az önazonosságra, a reflexiónak, önreflexiónak ebben nagy szerepe van. E pszichés folyamatok felismerésével, megélésével, vállalásával és elfogadásával az önismeret folyamata kezd kibontakozni. Minden érzésnek jelző értéke van, azaz markerek. Megmutatják, mi az igény, szükséglet, segítenek a határok felismerésében, ami fontos kritérium az önazonosság szempontjából, ugyanis nehéz azonosnak lenni önmagunkkal, ha nem tudjuk, hogy „kik vagyunk” és „mit akarunk”?
- Mi áll annak a hátterében, hogy számos fiatal felnőtt elnyomja a saját énjét, és mások értékrendje szerint él?
– Az identitásépítés jellemző életkora 10-től 25 éves korig terjed. Egy fiatal felnőtt esetében egy elhúzódó identitáskrízis is lehet az oka az önazonosság hiányának. A fentiekben említett két kérdésre adott válaszadás – „ki vagyok” és „mit akarok” – elhúzódik, vagy még várat magára valamilyen okból kifolyólag. Jelenkori társadalmunkban a kultúra átadása már nem annyira vertikális síkon (generációról-generációra) adódik tovább, hanem horizontálisan, ami azt jelenti, hogy a normálisnak vélt kortárscsoport egymást befolyásoló jelentősége nagyon felerősödött a fiatalok életében. Ez is hatással van a fiataljainkra, mert egy bizonyos sajátos értékrendet ezek is közvetítenek a kortárscsoportban, ami sokszor nagyon is mérvadó lehet az identitás kérdésben. Véleményem szerint sokszor nem is veszi észre egy fiatal felnőtt, hogy elnyomja saját énjét, mert a hétköznapi események, feladatok sodrása, folyamatos készültségben és mozgásban tartják.
Nincs idő a megállásra, (ön)reflexióra, vagy ha mégis, ezer más pihenést-, szórakozást ígérő tevékenység versenyzik a figyelméért.
Szerepe lehet még e kérdésben a családi mintáknak, az önbizalom hiányának, vagy nincs tisztában a saját értékrendjével és értékesség érzésével. Ideálokat vagy olyan idealizált képeket kerget, amelyek nem a saját énjéhez, életéhez kapcsolódóak. Nem hűséges önmagához valamilyen okból kifolyólag, nem a saját önazonosságához lojális, hanem valamihez, vagy valaki máshoz kötődő valós- vagy vélt képéhez, életéhez. Ezek mind bizonytalanságot eredményezhetnek, konfúziót, keresést. A szociális médiának is óriási szerepe van ebben. Valahogy elvész, vagy nem jön létre a kapcsolat önmagával.
- Hogyan ismerhető fel, miből vehetjük észre, hogy nem vagyunk egyensúlyban magunkkal?
– A lelki egészség egyensúlyt jelent, de magába foglalja a végletekre (pl. szomorúság-vidámság) való képességet is. Ha eltolódik valamelyik irányba az egyensúly, akkor kibillen a mérleg nyelve, egyensúlytalanságot eredményez, ami diszkomfort érzésekkel, bizonytalansággal jár együtt. Egyszer csak lehet, hogy az egyén boldogtalansága, a szorongása, dühkitörései és más negatív érzések ok nélküli jelenléte elgondolkodtatja, vagy épp megrémíti, hogy nincs valami a helyén benne, körülötte.
Az érzések markerek: jelzik, hogy valami „énidegen”, valami sántít. Ilyenkor jó, ha önvizsgálatot tartunk, és nem érjük be annyival, hogy más a hibás.
A belső, mély megérzésekre is jó, ha figyelünk: arra a belső, halk, szelíd hangra, amelyet hívhatunk a lelkiismeret- vagy a lélek hangjának is. De ahhoz, hogy meg tudjuk hallani ezeket, megállásra van szükségünk, egyfajta ránézésre, csak így tudunk megismerésre jutni saját magunkat illetően. Esetenként épp a környezetünk ad le jelzéseket arra vonatkozóan, hogy kintről nézve valami történik. Ilyenkor szokott elhangzani az a mondat, például egy őszinte társkapcsolatban, „mi van veled, olyan mintha nem is te lennél”. Érdemes ezekre is figyelni.
- Mi az ára annak a felismerésnek, hogy nem vagyunk önazonosak?
– Azt gondolom, hogy az önazonosság felismerésének hiánya nagyobb árat követel, mint maga a felismerés. Ha már valaki felismerte, beismerte, hogy nem azonos önmagával, vagy hogy eltévedt a saját magához vezető úton, ez már egy lehetőség a változásra. Ugyanakkor annak az ára, hogy nem vagyok önazonos, az a „legdrágább”, hiszen önmagunk és az életünk a tét. Nem az én életemet élem, hanem valaki másét. Gyakran találkozom a munkám során olyan emberekkel, akik nagyfokú stresszt élnek meg a munkájuk során, és a karrierjükkel elégedetlenek. Vannak köztük olyanok, akik tudnak felelni arra a kérdésre, hogy miért választotta ezt a foglalkozást, de olyanok is, akik nem tudják. Lehet, azért nem, mert ezen a válaszon még soha nem gondolkoztak el úgy igazán. Van eset, amikor ráébrednek arra, hogy talán azért választották, mert a családtagjaik generációk óta ugyanezzel foglalkoztak, ezért nem volt kérdés a választás, de arra is van példa, amikor a szülőnek való megfelelés indítja el az adott pályán, vagy éppen egy kortárs befolyásoló hatása, „ha ő is, akkor én is”. Ezen esetekben az elégedetlenséget, stresszt elsősorban az okozza, hogy nem a saját igényeik szerint élnek életüknek ezen a területén. A közös munka során felfedezzük, mire vágynak valójában, és hogyan tudnak elindulni a vágyaik megvalósítása felé.
- Mi a tapasztalatod, az ilyen „egyensúlyvesztett” emberek miért félnek megmutatni, hogy valójában kik ők?
– Lehet, félelemből nem teszik meg, de lehet, hogy nem is tudják igazából, hogy ezt hogyan is kell csinálni. Hogyan lehet felvállalni azt, aki én vagyok? Vagy lehet-e, szabad-e egyáltalán? A szégyenérzetnek is nagy szerepe lehet benne. Egy bántalmazott vagy elhanyagolt gyereknek a korai élményei, tapasztalatai önmagáról és a környezetéről gyakran maladaptívak. Ez azt a meggyőződést jelenti, hogy valaki azt gondolja magáról, hogy ő hibás, rossz, nem kívánt, alsóbbrendű vagy nem méltó. Ide tartozik a félelem is, hogy az érzelmek, gondolatok, bizonytalanságok felfedése, vállalása a tágabb, szűkebb környezet irányába elutasítást eredményez. Ezt kíséri még a kritikával, az elutasítással és a hibákkal szembeni túlérzékenység is.
- Gyermekkorban mindannyian önazonosak voltunk? A bennünk élő gyermeket hogyan lehet újra előcsalogatni? Vagy hogyan érdemes elkezdeni azt a fajta önvizsgálatot, amelynek révén elindulhatunk az önazonosság útján?
– Az első 10 év alatt még önismereti zárlat van… A környezetünk, szüleink tükrében látjuk magunkat, és közben ezeket a tapasztalatokat, élményeket elraktározzuk magunkban.
Sok múlik azon, hogy ebben az időben - de a későbbiekben is - milyenek voltak a tükreink, amelyekben láthattuk önmagunkat.
Felnőve, jó esetben érett felnőttként kialakulnak képességek, készségek, adaptív megküzdési módok, amelyek segítik a boldogulásunkat, igazodásunkat az életbe. A bennünk élő gyermek mindenkiben más és más. Nagyban függ a gyerekkorunktól, az átélt tapasztalatoktól, élményektől, kudarcoktól, tükreinktől és a személyiségünktől is. Felnőttként ránézhetünk a bennünk élő gyermekre az önfeltárás által is. Ez már az önismeret része. John Dewey, amerikai filozófus, pszichológus kijelentésével élve, „nem a tapasztalatainkból, hanem a reflektált tapasztalatainkból tanulunk”. Reflektálni tehát annyit jelent, mint megállni és ránézni gondolatainkra, érzéseinkre, érzékelésünkre és viselkedésünkre. Az ezekre való célirányos fókuszálás célja megtalálni a tapasztalás ezen elemeinek jelentéstartalmát. Az ilyen reflexió eredménye egy újfajta megértés, ami a választási lehetőségek megnövekedéséhez, változáshoz és/vagy a zavarodottság, bizonytalanság csökkenéséhez vezethet. Egyre hitelesebbé, őszintébbé válunk, és így önazonossá.
- Hogyan nevelhetünk úgy gyereket, hogy felnőtt korban is önazonos maradjon, tudatos legyen ezzel kapcsolatban?
– A fenti válaszokban azt gondolom, hogy a sorok között felsejlenek már feleletek erre a kérdésre. Egy érett felnőtt - szülő, oktató - önazonossága, hitelessége, önismeretben való jártassága óriási ajándék lehet a gyerek számára.
A család szerep- és viselkedésmintákat közvetít, amelyek szükségesek az idegrendszeri funkciók éréséhez és a személyiségstruktúrák fejlődéséhez. A gyermek nem csak egyszerűen utánozza szüleit, hanem leggyakrabban eme mintákkal azonosul is. Fontos, hogy a gyermek életében jelen legyen a hosszantartó, pozitív szülői példa, amelyet utánozhat.
Ha a gyerek a családban találkozhat saját érzéseivel, és azzal, hogy érezni lehet, szabad, megengedett, biztató útindítása lehet ez az önazonosságnak.
Ugyanez érvényes lehet a szülőkre is, így a gyerek nem válik projekciós felületté. A szülői tükrök - amennyire csak lehet - legyenek „tiszták”. Eredményként, azok a gyerekek, akik a személyes felfedezés során megfelelő megértést, bátorítást és megerősítést kapnak a szülőktől gyermekkorban, erős önérzettel, a függetlenség és az irányítás érzésével kerülnek ki ebből a szakaszból. A fiatal személyiség formálódásában a családi és az intézményes nevelés csak kiegészíti, és nem helyettesíti egymást. Minél idősebb a gyermek, annál inkább keresi a követendő példákat a családon kívül is. Mindenképp a szülői példák azok, amelyek befolyásolják az ember egész életét, és a gyermekkori tapasztalatok hatása, hosszantartó erővel bír. A szülőknek ugyanakkor tudatosítaniuk kellene, hogy a gyermekük számára a viselkedésük az első és a legfontosabb szerep- és viselkedésminta, amelyet fokozatosan a gyermek elsajátít, és tovább visz jövőbeli kapcsolataiba.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Riviére Zsuzsi pszichológus, sámán – Ősi gyógymódok nyomában
Klinikai szakpszichológusként és pszichoterapeutaként dolgozott magánpraxisban Kolozsváron, majd hét évvel ezelőtt egy éles váltással a perui őslakosok gyógymódjára váltott, és a felső amazóniai őserdőbe költözött Riviére Zsuzsi. Itt ismerte meg férjét, Yann Riviére sámánt, akivel együtt vezetik az állami engedéllyel működő, tradicionális gyógyító központjukat, az Oka Wasit. Itt avatják be – a shipibo indiánok hagyományát követve – a növényi gyógyítók csodás világába azokat, akik erre hívást éreznek. (Ci
