Instabilitás, káosz és porhintés – a tanügyi rendszerünk címszavakban

Október ötödike az oktatás nemzetközi napja. Boldog hallelujával „illene” ünnepelni minden rendes tanügyi dolgozónak, országnak-világnak. De a felhőtlen örömömbe – mint annyiszor – ismét üröm vegyül. Egy szűk héttel e jeles nap előtt lemondott a román oktatásügy első számú embere, a tanügyminiszter. Ha jól számolom, a sorban a harminckettedik, aki ’89 óta ezt a tisztséget töltötte be.

Nem örülök. És meg sem lepődöm. Kicsit sem. Azt hiszem, hozzászoktam, valószínűleg immunis lettem a tanügyminiszterek jövés-menésére (bárcsak a náthára lennék ilyen immunis!). Olyan természetesen, közömbösen és fásultan veszem tudomásul, mint ahogy a tényt, hogy tavasz után nyár, nyár után ősz, hétfő után kedd következik. De talán egy kis különbség mégiscsak van, ugyanis 

keddenként nem szoktam émelyegni, nem kerülget egy enyhe hányinger és nem fordul fel újra és újra a gyomrom.

Azt, hogy a plágium szó jelentését én konkrétan vezető politikusaink, többek közt tanügyminiszterek kapcsán ismertem meg az elmúlt években, évtizedekben, nem szégyellem bevallani. Szerencsére gondoskodtak arról elöljáróink, hogy jól megértsem, elsajátítsam ezt a fogalmat, és ha már-már megfeledkeznék róla, ismételten felfrissítsék emlékezetemet egy újabb plágiumbotránnyal. 

Szerényen javasolnám is a következő miniszterek beiktatása előtt kötelező érvénnyel kivizsgálni az egyetemi diploma és doktori fokozat megszerzésének körülményeit. 

Akár törvénybe is iktathatnák. Hiszen mit nekünk egy kis törvénymódosítás! Véletlenül tudom Kocs Ilona szakszervezeti vezetőtől, hogy az elmúlt 32 évben körülbelül ötszázszor (!) hajtottak végre módosítást a tanügyi törvényen. Azért ez nem semmi! Végre valami, amiben szerintem világelsők vagyunk, de a Guiness rekordok közé bekerülni is komoly esélyünk lenne ezzel a teljesítménnyel.

És ha kis időre el tudok szakadni a kiábrándító jelen valóságától, 

felidézem ’89 decemberét. Látom kezdő pedagógus önmagam, fiatal voltam  és nagyon lelkes. 

Ismét átélem azt az euforikus decemberi éjszakát, amikor a legelső dolgom az volt, hogy a gyűlölt Haza Solymai szervezet dokumentumait apró darabokra tépve szétszórtam, és mint a rab, ki láncaitól szabadult meg, olyan leírhatatlan boldogságot éltem át, amilyent azóta is kevésszer. És pontosan emlékszem a következő napok, hónapok, évek izgatott várakozására, ahogy reménykedve tekintettünk az új, szabad világ ígéretes lehetőségeire, tele álmokkal, vágyakkal, reményekkel, tervekkel, elképzelésekkel, hogy miként fog néhány év alatt jó irányba megváltozni az oktatási rendszerünk. 

És most – a pályám vége felé közeledve – látom magam egy olyan tanügyi rendszerben vergődve, ami nem sokban különbözik a harminchárom évvel ezelőttitől. 

Ahogy teltek, múltak az évek, kezdett felsejleni, hogy talán mégsem lesz olyan gyors és látványos ez a változás, mint ahogy reméltük.  „Az embernek kél káromkodni kedve” józsefattilás attitűdöt szép lassan az évek során felváltotta a dantei „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” szemlélet, a fásult beletörődés a megváltoztathatatlanba, az „ebből jobb nem lesz, csak rosszabb”-ba.

De néhány dologban talán mégis változott valami. ’89 decemberében, azon a lázas éjszakán felfogadtam, hogy ha valamikor ismét arra akarnak kötelezni, hogy reggelente a román himnusz éneklésével indítsuk a napot, vagy a történelmet és földrajzot negyedik osztályban román nyelven kell tanítanom, akkor abban a pillanatban én otthagyom a tanügyet. S még most is tanítok. 

A másik dolog, és ez nem is elhanyagolható különbség, hogy ma már nem félek. Senkitől és semmitől. 

Nincs az a tanügyminiszter, tanfelügyelő, igazgató, hatóság, tanügyi törvény, aki, vagy ami miatt egy pillanatig is félelemben vagy rettegésben élnék. Felszabadító érzés. De ezt a luxust azt hiszem csakis a koromnak köszönhetem. Mert közben meg látom fiatal pályatársaimat, akik rettegve próbálnak megfelelni és eleget tenni az n-edik miniszter agymenéseinek, hallom falun tanító ismerősöm kétségbeesett segélykérését, aki osztatlan osztályban tanít, és az igazgató határozott utasítása szerint az öt modul szerint kell újra megírnia minden osztálynak a munkatervet. Csak 

végre elmagyarázná nekem valaki az öt modul lényegét, Istenem, de hálás lennék! 

Mert én akárhogy is erőltetem az agyam, az égvilágon semmi érdemi különbséget nem látok a jelenlegi modulos rendszer és az eddigiek között. Eddig is pont öt részre osztották a szünidők a tanévet, csak nem hívtuk moduloknak. Sok hűhó semmiért! Mert valahogy abban az egyben mind a harminckét miniszter nagyon egy húron tudott pendülni, hogy hangzatos szlogeneket puffogtattak, mindannyian meglebegtették az igazi reform ígéretét, amiből aztán szép szisztematikusan sikerült megvalósítaniuk az egyre nagyobb káoszt és bizonytalanságot a rendszerben. Tüsténkedésüket kivétel nélkül mind azzal kezdték, hogy évente megváltoztatták a tanév kezdetének és végének időpontját, valamint annak szerkezetét, így az egyetlen stabil, állandó és kiszámítható pontot is sikerült változóvá tenni egy többismeretlenes egyenletrendszerben. 

Olyan esztendő is volt, amikor épp hat tanügyminiszter reformálta buzgón a tanügyet egyetlen év leforgása alatt.

Se szeri, se száma a rengeteg jónak induló kezdeményezésnek, amelyek azonban a gyakorlatban működésképtelennek bizonyultak. Hogy csak kettőt említsek: az opcionális tantárgyak és az alternatív tankönyvek ígérete. A választható tantárgyak lehetősége lett volna az egyik, valóban jelentős változás. Pár év alatt kiderült, hogy az elképzelés jó lett volna, de csak elméletben működött. Mára formaság lett, amikor esetleg egy opciót tud felajánlani az iskola, olykor azt kötelezi is. Érdekes, nem? Egy kötelező opcionális tantárgy. Az alternatív tankönyvek választhatósága sem az elképzelések és ígéretek szerint alakult. A gyakorlat az, hogy többnyire abból tanítunk, amit épp örököltünk az előző évfolyamoktól, esetleg a szülők megvásárolják azt, amit az osztálytanító jónak és hatékonynak gondol. Kaotikus szerkezetű könyvekből okítunk, egyesek teljességgel használhatatlanok, rossz fordítások, és ezeket is olykor akár egy hónap késéssel kapjuk kézhez, mert akadozva működik a rendszer. 

Ugyanolyan túlterheltek a gyerekek óraszámban, tananyagban, ha nem rosszabb a helyzet, mint harminc évvel ezelőtt. 

Akkor is csapnivaló volt az oktatási rendszer, de legalább stabil és kiszámítható. Ma bizonytalanság, instabilitás, káosz jellemzi minden szinten, sok formaság, rengeteg adminisztráció, fölösleges papírmunka, porhintés. 

Szerencsére vannak elhivatott pedagógusok, akiknek nem tudta kedvét szegni a romániai oktatási rendszer változó/változatlan helyzete. Jó látni  fiatal, lelkes, felkészült  pedagógusokat (is), akik próbálják túlélni a miniszteri jövés-menést, a tanügyi csiki-csukit. Ha elég elhivatottak, akkor talán a rendszerben maradnak, és annak kevés pozitívumát erősítik. Én pedig bőszen számolgatom a tanügyben eltöltendő éveimet, hónapjaimat. Nem tudom, a nyugdíjtörvényt hányszor módosították már eddig. A tanügyi törvény esetét látva belegondolni sem merek. Csak abban bízom és reménykedem, hogy nem változtatják meg addig, amíg el tudok menni nyugdíjba. Mindezt úgy, hogy pozitív szemléletű, optimista alkat vagyok és nagyon szeretem a hivatásomat. És rettentő kíváncsian várom, hogy hány minisztert fogyasztunk még el addig!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Romániában az oktatás ingyenes - csak néha sokba kerül az ingyen is
Romániában az oktatás ingyenes - csak néha sokba kerül az ingyen is

Elkezdődött a vakáció! Elballagott minden tizenkettedikes diák, elbillegett minden nyolcadikos, negyedikes tanuló, nagycsoportos óvodás. Szeptemberig senkinek sem jut eszébe házi feladatot írni, ceruzát hegyezni, füzetet, írószert vásárolni, egyenruhát mosni. De mielőtt végleg elfelejtenénk az iskolát, gondoljuk át, hogy ténylegesen mennyibe került az, hogy ingyen járhatnak a gyermekeink iskolába, óvodába.