Na, várod-e, hogy iskolába menj, kicsi legény? – ad a fejemre egy barackot Kovács bácsi. Utálom, amikor a kemény ujjaival a fejemet kopogtatja, mindig ezt csinálja, ahányszor találkozunk! Legszívesebben, jól bokán rúgnám ilyenkor, de persze nem lehet, anya mindig azt mondja, hogy illedelmesen kell viselkedni az idősekkel. Így aztán nem rúgom bokán, hanem udvariasan, ahogy anya tanított, azt felelem: igen.
De én nem vagyok kicsi legény, már nagy vagyok, iskolás leszek!
Miközben továbbmegyek, még hallom, ahogy azt mondja anyának, hogy milyen önérzetes kicsi legény vagyok. Pedig megmondtam már, hogy nagy vagyok, nem érti ez a magyar beszédet?
Miért várod, te kis suttyó, hogy iskolás legyél ? – kérdezi a tesóm. Annyit tanulhatsz aztán, hogy belegebedsz!
Én nem tudom, mit jelent, hogy belegebedek, de gondolom, valami rossz, mert anya mérgesen rászól Misire, hogy fejezze be, ne riogasson. Az igaz, hogy
anya sokat veszekszik Misivel, hogy tanuljon, és az biztos, hogy ő soha nem fog belegebedni a tanulásba, akármit is jelentsen az.
Azért várom, hogy iskolás legyek, mert meg akarok tanulni írni, olvasni, számolni. Tudnék olvasni, csak az az egy baj van, hogy nem ismerem a betűket. De már a nevemet le tudom írni. Vajon haragudni fog a tanító néni, meg fog szidni, amiért nem tudok olvasni? Ettől egy kicsit félek. Pedig olyan kedves, szép és fiatal a tanító néni! Anyukám azt mondja, hogy úgy ötven éves lehet. Nemrég meglátogattuk az óvó nénivel az iskolát, s akkor találkoztam vele. Szép volt a mosolya, piros volt a körme és a szája, szép ruhában volt. A haja olyan szép hullámos volt, mintha végigment volna a fején a bicikli.
De vajon fog engem szeretni? Mi lesz, ha nem fog szeretni?
S az iskola! Sokkal nagyobb, mint az ovi. Sok-sok lépcső, emelet, ajtó van benne, olyan, mint az a hatalmas labirintus, amiben egyszer anyáékkal jártunk a puszta ószeren, vagy na, Ószerpusztán, ahol az a nagy kép van körben a falon, alig tudtunk kitalálni belőle. S amíg a tanító néni végigvezetett rajta, úgy elfáradtam, hogy le kellett üljek a lépcsőre. És nem csak én, Jancsika is, aki a legjobb barátom volt az oviban. Sajnos ő más iskolába fog járni. Addig üldögéltünk ketten a lépcsőn, míg az óvó néni visszajött értünk, és jól megszidott, hogy ne maradjunk le a csoporttól.
Vajon itt lesz-e barátom? Mi lesz, ha senki nem akar velem barátkozni?
Misi azt mondja, még az is lehet, hogy leányka lesz a padtársam. Pfúj! Utálom a leánykákat! Egyéb sincs, csak babáznak, cicomázzák magukat, nyivákolnak és sírnak. Nem lehet velük egy jót verekedni sem.
S mi lesz, ha eltévedek ebben a nagy iskolában? Ha nem találom meg az osztályt, ahová járok? Vagy nem találom meg a vécét, amikor kakilni kell? Vagy, ha bezáródok a vécébe? Misi azt mondja, hogy egyszer az osztálytársa bezáródott a vécébe, sokáig döngetett, kiabált, míg végül kiszabadították. Mikor meséli, ezen úgy röhög, hogy még a könnyei is kicsordulnak. Szerintem meg egyáltalán nem vicces! Mi lesz, ha én is bezáródom? S nem tudok kijönni? Vagy, ha bántani fognak a nagyok? Mert, igaz, hogy nagy vagyok már, de azért a suliban lesznek nagyobbak is nálam.
Lesz, aki engem megvédjen? Vagy igen, vagy nem, de szerintem nem tudom.
Az iskolás táskát már megvette a keresztmamám. Nagyon szép, pontosan olyan, amilyet szerettem volna. A tanító néni már megmondta anyának, hogy mit kell beszerezni. Nem tudom, mikor beszélgettek, de anya mindent tud. El is mentünk a boltba és minden egyebet megvásároltunk. Vettünk egy My craft-os tolltartót, a legszebbet, én választottam, háromemeletes, harminchat színes ceruza van benne. Misi kiröhögött, azt mondta, csak arra jó a nagy tolltartó, hogy húzza a táska a hátamat, hat színű ceruza is elég lett volna. De én már ismerem a színeket, s legalább, amikor a tanító néni azt mondja, hogy vegyük elő a kék ceruzát, akkor majd mindig megkérdezem, hogy melyiket: a világoskéket, a türkizkéket, a zöldes kéket, a sötétkéket vagy a kékesfeketét. S akkor az a kedves tanító néni úgy fog örülni, hogy már ilyen jól ismerem a színeket!
Misi azt mondja, olyan rövidek a szünetek, hogy mire leérünk az udvarra, akkor már fordulhatunk is vissza.
Én nem hiszem ezt, mert akkor mikor fogjuk megenni a tízórait, mikor fogunk játszani? Az oviban mindig kimentünk az udvarra és sokat játszottunk. Az iskolában is kell játszani, mert a kicsi gyerekek szeretnek játszani. Misi megint röhög, azt kérdi, hogy már nem vagyok nagy? De, de a nagy gyerekek is szeretnek játszani. Nem baj, ha véletlenül az iskolában nem tudok sokat játszani, akkor majd délután otthon játszhatok eleget. Misi szerint otthon sem fogok, mert annyit kell majd tanulni, hogy valami lesz velem, begemedek vagy mi.
Hiába akar a tesóm elriasztani az iskolától, én úgyis várom már, hogy iskolás legyek. És nem fogok első nap sem sírni. Akkor sem, amikor az a kedves tanító néni felvisz az osztályba. Csak anya el ne engedje a kezemet!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tanci, hogy néz ki a NATO?
Az Ukrajna elleni orosz támadás megindításának másnapján reggel nyolc óra előtt néhány perccel belépek az osztályterembe. Huszonhét elsős gyerek üdvözöl. Illetve, még le sem teszem a csomagom, amikor kiderül, hogy csak huszonhat.
