Introitus

Egy jól összeszokott olvasóközönség elé lépni nemcsak igen nagy bátorságot igényel, de összeszedettséget, céltudatot és egyéb különleges nevű dolgokat is, amelyekkel jobbára az állásinterjú-tutorialokban találkozik az olvasó, esetleg lányoknak, asszonyoknak / fiúknak, embereknek szóló magazinok álpszichológiai oldalain – a tesztek között.

Különösen igaz ez egy olyan remekül működő csapat esetében (és itt a csapatba nemcsak a szerkesztőség belső és külső elektronhéjain röppenve alkotó munkatársakat kell beleérteni, hanem a kialakult és működő olvasóközönséget is), mint a Nőileg. Mely mint az egyszeri ember gondolja, és mint a neve is mutatja, nőkről ír, nőknek – elsősorban.

Mit keres akkor itt egy férfi tárcista?! – kérdezhetik hévvel a feministák, megértő elnézéssel pedig a többet próbált lányok, asszonyok. Hm, magam sem tudom, mindenesetre meghívást kaptam a szerkesztőségtől, és siettem elfogadni azt: jó érzés volt, meg hát azt mondják, manapság főleg a nők olvasnak – márpedig annak írunk, aki olvas, mondja egy ősi, székely rovásírás-aforizma. Szóval vállaltam, még úgy is, hogy lassan többet írok, mint amennyit olvasok; ez óriási és ősi hiba, meg is lesz a böjtje (de becsszó, nem ezeken a hasábokon).

 

Miről tud írni ez a férfi tárcillátor? – gondolják Önök, és gondolom én is.  Mi relevánsat tud mondani egy férfi a nőknek, már persze az obligát „Kőkólán?” kívül, gondolják Önök – én persze nem, én ilyet soha…!

 

Csak éppen nők bőrébe bújva meg ne próbáljon nőszövegeket írni! – gondolják Önök, csak éppen nők bőrébe bújva meg ne próbáljak nőszövegeket írni, fohászkodom én is nagy egyetértéssel.

Miért, vannak nőszövegek?! – kiabálják páran dühösen és píszín, de mi egy szelíd és előítélettől súlyos kézcsókkal elnémítjuk őket, és folytatjuk a gondolatot: mert az nem volna hiteles. Ocsmány volna. Akik megpróbálták, azoknak sem sikerült szinte soha. Csak valami prosztatatapintású kínlódás, meghatározhatatlan szagú, de szagú! perverzió lett belőle – mely perverzió ugyan nem áll messze az irodalomtól, de csak akkor, ha bevallják.

A legtöbbször azonban nem vallják be, sőt másnak próbálnak látszani, pedig végső soron bizony ez csak egy kis finom/tenyérhorzsoló perverzió, nem több; ráadásul az esetek legnagyobb százalékában teljes kudarccal, mert ugyan mit tudhat egy férfi a nők agyműködéséről, ha a testét is csak látja, kívánja? Mit írhat hitelesen róla, és főleg… miért?

Hirdetés

Áh, csak a saját disznó gondolatait helyezheti beléjük, akkor meg minek, mondta egyszer valaki csüggedten.

És persze mindez fordítva is igaz, csak valahogy – nyilván az ősi női belátás és bölcsesség miatt – jóval kevesebb nő bújik férfibőrbe, és ír férfiprózát vagy verset, akármit. 

Rólu(n)k írni lehet, mondom még egyszer, belőlü(n)k kinézve nem. Le lehet írni, hogy jár, szeret, eszik, tanul, dolgozik és olvas, csak ne próbáljunk meg a fejébe látni; söpörjünk egyszer a saját portánkon és agytekervényeink között, ez volna a tiszteletteljes kérés.

Na de akkor mi lesz itt? – kérdezzük immár mindannyian elszoruló szívvel és torokkal.

Nosköhöm. Megpróbálunk könnyedén beszélni súlyos dolgokról, a tárca, az esszé legjobb hagyományait követve… nem kifejezetten férfidolgokról, inkább olyasmikről, amik nemtől függetlenül mindannyiunkat érintenek – de szigorúan férfiszempontból.

Ha sikerül, kacagunk is, mert nincs annál jobb dolog a világon, még a fogyásban is segít, hogy ormótlankodjam egy kicsit, nyomban az előző bekezdésektől elidegenedve- esztrangálódva. Fanyar helyzetképek? Igen… Kacagtató csetlés-botlás? Még szép. Általánossá lényegülő egyéni tapasztalat például gyermekeink, testünk vagy sportolásunk kapcsán, nem beszélve a világegyetemről alkotott képzeteinkig? Of course, még szép, csakis! 

Sokat markolunk, aztán lássuk, mit sikerül fogni. Na de most már leállok. (Azt hiszem, sikerült kimaxolnom ezt a témát – lefelé. Utoljára, ígérem.)

Kiemelt kép: Shutterstock