Jó nő. Vajon milyen?

Ez az a kérdés, amely majdnem mindenik nőt felcseperedése óta valamely életszakaszában intenzíven foglalkoztatja. Bevallom, engem nagyon érdekelt kisiskolás korom óta. Amikor Robiba lettem szerelmes, ő pedig Évába. Vajon miért nem belém? Vajon én miben vagyok más, mint Éva? Talán nem vagyok annyira jó tanuló, olyan barna, olyan alacsony, olyan… bármi. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin márciusi számában jelent meg.)

Alapos elemző munkával próbáltam kinyomozni, vajon miben mások a fiúk körében népszerű lányok, akiknek tépázzák a copfját, megmosdatják a hóban, elhívják szülinapra, márciuskát tesznek a tolltartójukba.

Ez a kutató- elemző munka átívelt serdülőkoromra. Biztos azért, mert túl magas vagyok, vagy túl érdes, vagy túl jó tanuló, vagy túl vékony, vagy túl sok a pattanásom, vagy túl… mittudomén! Itt jött a dac. Kit érdekel, nem is kellettek, fiúk, megvagyok én nélkületek is, kitűzöm a céljaimat, s belövöm őket. Elő a nyilaimat, fel a paripámra, és száguldok én vígan egyedül is. Amazon leszek, inkább  független, erős, kemény csaj, inkább, mintsem egy befolyásolható, nyivák fehérnép.  Főzni, takarítani, kiszolgálni egy pasit? Dehogy! Mindenki felnőtt ember, tudja a hűtő merre nyílik, a vasaló hogy működik, rendezze mindenki magát. Csak a nagy keménykedésben az érzelmeimet valahol elhagytam vágtatásom közepette a kanyarban. Kihívás volt egy ilyen lányt meghódítani, ám az érzelmeim feltámadásával én már a nyúlcipőt fűztem a lábamra, amivel leléphetek. De megelőztek, mert hamarabb lecseréltek, minthogy a bogot megkötöttem volna a cipőmön.

És visszakerültem a kezdő kérdéshez: vajon miért Évike, Tünde, Lilla, és nem én? Milyen a tutibiztos bombanő? Vagy milyen az igazi nő?

Pszichológiai tanulmányaim után a kutatómunkát áthelyeztem tudományos szintre. Elolvastam az elérhető szakirodalmat, önismereti csoportba jártam, létrehoztam én is ilyeneket, hogy közösen fedezzük fel a titkot, mert megtapasztaltam, hogy ezzel a kérdéssel nem vagyok egyedül. Közben pörögtek az évek, veszteségek jöttek, olykor gyenge lettem, támaszra szoruló, végtelenül érzékeny. Megéreztem, hogy a paripámon ülve, túl magasan vagyok, szinte elérhetetlen távolban, nyilaim hegyesek, sokszor élesek, fájdalmat okoznak.

A gyerekek születésével pedig végleg leolvadt a szívemet övező jégpáncél, és megnyílt tudatom előtt az érzések ezer színben pompázó, viharzó birodalma. Már nem volt erőm palástolni, leplezni, mert sokszor olyan erőkkel törtek fel, hogy csak kibuggyanni tudtak. És nem lett világvége, sőt! Felém áramlott egy lágy, meleg szellő, egy de jó, hogy végre látlak!”- öröm. Megtetszett az íze ennek az új életérzésnek, egyre bátrabban vállaltam fel érzéseimet, valódi önmagam takargatás, menekülés, álca nélkül.

Megengedtem magamnak, hogy lássák rajtam az évszakaimat: vannak örömeim, amik ott vannak a szememben, könnyeim, amiket engedek lefolyni az arcomon, vágyaim, amik átveszik a mozdulataimat, mondataim, amik néha ütnek s temetnek,
Hirdetés

félelmeim, amik elakasztják a hangom. De most már ezt megmutatom. Lássatok, ez a nő vagyok. Az érzéseim színei, erői tesznek azzá a nővé, akiből csak egy van. 

Most már szeretem, ahogy a világ átáramlik rajtam, megpendítve lelkem húrjait és egy egyedi, sajátos dallamot hív elő belőlem. Az én dallamom zsuzsis, a tiéd évás, lillás, tündés. De ilyen még egy nincs, nem volt és nem lesz. Zenénkhez odatelepednek kicsik és nagyok, akiknek kedves a dallam. Mi pedig ringatjuk, simogatjuk, ápoljuk, bűvöljük, éltetjük őket. Szépség és finomság, lágyság  és melegség lengi be a teret, amiben jó megpihenni, otthonra lelni, elvarázsolódni és újjászületni.

Engedd be a világba a dallamod, ezt a zenét csak te tudod játszani, kíváncsiak vagyunk rá!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstuck

Friss lapszámunkat alább kérheted: