Tudom, hogy a férfiak a Marsról jöttek, mi pedig a Vénuszról, másképp vagyunk huzalozva, másak az erősségeink, igényeink, céljaink, más tanácsokat sütnek bele útravalóul a pogácsáinkba, mielőtt elindulunk szerencsét próbálni a nagyvilágba.
Mi, nők, szeretünk és általában könnyen tudunk beszélni érzéseinkről (elég sajnos, sok férfi szerint), órákig tudjuk ecsetelni, szemléltetni a testbeszéd milliárdnyi csatornáin keresztül érzelmi hullámzásaink minden mozzanatát, kezdve a mennyország kapuját rengető eksztázistól a bányabéka… lába alatti mocsárban fuldokló agóniánkig. Ha ez még csak ennyi lenne, mondják a férfiak, valahogy fogösszeszorítva és az „úgysehallomúgysehallom”-gombot sunyiban fejben megnyomva kibírnák. De nem úszható meg ennyivel, sajnos, mert mi még azt is elvárjuk tőlük, hogy ők is hasonló könnyedséggel és részletességgel avassanak be érzelmeik birodalmába.
Ez a világ sok férfi esetében annyira zárt, titkos, elfeledett, hogy ha valami csoda folytán a zsilipek nyitva maradtak, s mi beszédültünk a liánok és pókhálók rengetegébe, egyszer csak halljuk belső boszorkánk hangját: Hol jársz itt, leányom, ahol még a madár sem járt?!
Tudom, hogy a férfiak a társadalmi szerepekhez való idomítási folyamatban azt a tanítást kapták, hogy a fiúk nem sírnak, félni, bizonytalankodni, elcsüggedni nyápic leánkadolog. A düh férfias, az mehet, jó harsány legyen, látványos, meg ne sejtse senki, főleg egy fehérnép ne, hogy sokszor egy tehetetlenségébe belegabalyodott kisfiút fedeznek vele. A férfiak testi-lelki egészségének mutatóit aggódva szemlélők tanácsolják, hogy sokat javítana a férfi-nő kapcsolatokon, férfiak egészségén, ha megtanítanánk fiainkat nem félni érzéseiktől, létjogosultságukat elismerni, különbséget észlelni köztük, megnevezni, kifejezni, felvállalni őket. Ezáltal kiteljesedne, gazdagodna az ő személyiségük is, kapcsolatainkban is megspórolhatnánk egy csomó spekulációs kört.
Az iskolában, ahol dolgozom, volt egy nagyon szép beszélgetésem két kamaszkorú fiúval. Végül is csak mediálnom kellett a beszélgetésüket, ugyanis pár hete egy kicsit túlzásba vitt hecc miatt csúnyán összeverekedtek, de valójában kiskoruk óta barátok. Most pedig nagy sértettséget, szomorúságot és zavarodottságot látok az arcukon. Csak egy-két indító kérdést tettem fel, és csodálatomra ez a két srác olyan szelíd, de férfias határozottsággal fogalmazta meg egymásnak sértettségét, csalódottságát, fájdalmát és sebezhető vágyát barátságuk folytatására, hogy oda voltam s vissza tőlük.
Gratuláltam nekik, valójában édesanyáiknak szerettem volna elismerésemet kifejezni, mert ezek a fiúk egyértelműen nem a régi útravalót kapták, ők tudták, mi a különbség indulat, düh, csalódottság, mellőzöttség, kétely, ragaszkodás, szeretet között, és ezt olyan szelíd erővel fejezték ki, amely mögött érezhető volt a megszületni készülő, érzelmileg érett férfi. Azért elsősorban anyáiknak, mert, úgy gondolom, mivel mi, nők, otthonosabban mozgunk az érzelmek birodalmában, ezért miénk a kiváltság, feladat anyaként, társként, hogy – az indiai tanítás szerint – „elvezessük a férfit a szívéhez”.
Fotó: Pixabay
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. márciusi lapszámában jelent meg.
