Ismerik azt a viccet, amikor a székely bácsitól megkérdezi a felesége: Szeretsz még engem, Gazsi?, mire ő azt feleli, Egyszer megmondtam, ha változik, szólok. Kacagunk rajta nagyokat, de csupán ebben a két mondatban is benne van, mennyire nem elsődleges fontosságú a folyamatos kommunikáció abban a társadalomban, ahol élünk. Nem tanultuk meg kifejezni érzéseinket, beszélni róla, de a pozitív dolgokról sem kommunikálunk megfelelően és eleget. Általánosítok, bár tudom, hogy vannak olyan szerencsés nők, akiket beszédes, jól kommunikáló párral áldott meg a Jóisten. Sokan vannak azonban azok is, akik napokig szoronganak azon, hogy néhanapján összejöjjön egy jó kis esti beszélgetés.
Szígyártó Adrienn
Szigyártó Adrienn szupervízióköteles pár- és családpszichoterapeuta arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha nem is beszélgetünk, akkor is kommunikálunk, csak épp nem szavakkal. Azzal, ha a párunk például elzárkózik egy beszélgetés elől, azt kommunikálja, azt üzeni, hogy most nem tud beszélni, azaz nem akar. Hogy hogyan tudunk mégis rávenni egy beszélni nem akaró partnert a beszédre? Na ez az igazán jó kérdés – vallja be Adrienn.
Kommunikatív ember vagyok. Ha problémám van, nekem az az első, hogy elmondom, elmesélem valakinek. A párommal is próbálok leülni, beszélgetni. És tulajdonképpen meghallgat, de nem szól hozzá. Elzárkózik, mint egy mimóza. Esetleg bólogat, néha válaszol, ha kérdezek, de látom, hogy feszélyezi őt ez a helyzet. Úgy érzi, mintha sarokba lenne szorítva. Sőt, volt már olyan is, hogy elment otthonról. Egyszer elhatároztam, megpróbálom elfogadni, hogy ő ilyen. Hogy napok kellenek neki, amíg egy problémát feldolgoz, ehhez magányra van szüksége, és majd utána lehet rákérdezni, beszélgetést kezdeményezni. Ez viszont nekem nehéz, mert így én vagyok folyton feszültségben, ha magamban kell tartanom hosszú ideig a mondandómat. Néha betelik a pohár, kiborul a bili, veszekszünk egyet… és megy tovább minden. (Imola)
A női és férfi kommunikáció – legyen az verbális vagy nonverbális – másmilyen, de egyformán összetett, több rétegű. A különbségeket kialakító hatások részben genetikailag kódoltak, idegrendszeri sajátosságok befolyásolják, ugyanakkor a nemi szerepek tanulásának folyamatában más hatások érik a lányokat, nőket és más a fiúkat, férfiakat, valamint megfigyelhető a szubkultúrák, a globalizáció, a média hatása is ebben – magyarázza a pszichológus. A férfias kommunikáció például tárgyias, gyakorlatias, nagyobb koncentráló készség jellemzi. Nőkkel és férfiakkal megkülönböztetett stílust és stratégiát használ. Érzelmileg releváns kapcsolatokban kevésbé rivalizál, békülést kereső, alkalmazkodó. A női kommunikáció viszont kapcsolat- és akcióorientált, érzelem-vezérelt, részleteken megtapadó, családias közegben rivalizál, azzal a rejtett szándékkal, hogy legalább itt kerüljön nyerő pozícióba, ha már a munka világában nem teheti.
A jó párkapcsolat titka mégis a problémák megoldásában rejlik, amihez elengedhetetlen a jó kommunikáció a felek közt,
így ezeket a különbözőségeket tudnunk kell jól használni. A másik fél elfogadása azt is jelenti, hogy nem várjuk azt a szintű érzelem-vezéreltséget, mint ami minket hajt. Természetesen a férfiaknak is el kell fogadniuk azt, hogy a nők számára fontos egy-egy esti beszélgetés, és jó lenne, ha ettől nem zárkóznának el, illetve nem akarnák megoldani a felmerülő problémát, elegendő lenne csak meghallgatniuk minket.
Édesapám pont ilyen volt, mint a székely ember a viccben. Egyszer elmondta, hogy ügyes vagy, leánykám, aztán évekig nem hallottam többet. A sors is úgy hozta, hogy – ebből a szempontból – hozzá hasonló férjem lett. Nem nagyon szeret beszélgetni, de én sem noszogatom sokat. Most jól vagyunk, szeretjük egymást, és ezt szavak nélkül is ki tudjuk fejezni, de én már azon agyalok, mi lesz majd évek múltán. Valahogy most kellene elkezdeni „megtanulni beszélgetni”, hogy szépen beleszokjunk. (Eszter)
Adrienn szerint a székelységre valóban ráragadtak azok a mondatok, sztereotipikus jelzők, amelyek nem a kommunikációt segítik. Ilyen feltarisznyált útravaló mondatok, amelyeket gyerekként, fiatalként hallunk, megtanulunk, és viszünk magunkkal generációkon át, hogy „a székely ember nem beszél”, vagy „mint a fenyőfa, egyenesen áll, nem hajlik, törik”. Ám a kérdés az, hogy mi a jobb a fának, ha hajlik, vagy ha törik? Érdemes tehát megfigyelni a családban, mi az, ami elhangzik, elhangzott gyerekkorunkban a beszélgetésről, az érzések kifejezéséről. Mindenkinek vannak ilyen mondatai, amelyekkel útnak indítottak bennünket, csak valahogyan a székely mondatok sarkosabbak. „Nálunk, a félig székely családban valahogyan így hangzott: „veled nem lehet beszélgetni, mert egyfolytában sírsz” – osztja meg saját tapasztalatait a szakember. Ez a megjegyzés pedig bennem azt az érzést keltette, hogy az érzelemkifejezésem nem megfelelő, nem odaillő. Mást várnak el tőlem. Hogy ezzel a batyuval felnőttként mihez kezdek/kezdtem, az már teljesen az én felelősségem. Nőként ezzel a csomaggal egészséges párkapcsolatban lenni kihívás.” Vagyis ebben az esetben is a gyerekkorban keresendő annak az oka, ha valaki felnőttként nem képes arra, hogy érzelmeit megfelelően kifejezze, hogy nem „szeret” kommunikálni.
A jó hír azonban mégiscsak az, hogy ezt lehet tanulni. A pszichológus szerint az első fontos lépés, hogy olyan légkört teremtsünk, amelyben biztonságban érzi magát a társunk, mert amikor megnyílunk, sebezhetővé válunk, és ettől az ember ösztönösen óvni próbálja magát. Mi nők talán könnyebben vállaljuk ezt, míg a férfiak számára sokkal nehezebb, mivel őket másképp szocializálták. Hányszor hallani, sajnos még a mai napig is, hogy „a fiúk nem sírnak”, „ne sírj, légy erős!”
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus egy nemrég készült interjúban szintén beszélt erről, és azt hangsúlyozta, hogy „Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy a kisfiúknak azt mondjuk, ne sírj! Inkább bátorítani kellene őket erre, hogy kifejezzék már kisgyerekkorban érzéseiket. Hisz ebből a kisfiúból majd egyszer férj lesz, aki nagyon jó lenne, ha tudna a feleségének beszélni az érzéseiről.
Hány meg hány nő, feleség panaszkodik arról, hogy a párja nem tudja kifejezni az érzéseit. Hát hogy is tudná, amikor évszázadok óta nem engedjük meg a férfiaknak gyerekkorukban, hogy beszéljenek arról, hogy mit éreznek!”
És valóban, ismerőseim, barátaim panaszkodnak, hogy nem tudnak leülni beszélgetni a férjükkel, vagy csak ímmel-ámmal sikerül ez. Amint a férjek meghallják a bűvös kérdést: „leülünk beszélgetni egyet?”, máris menekülőre fogják. Pedig mindenhonnan azt halljuk, hogy a kommunikáció a kapcsolatok alapja. Ha ez hiányzik, konfliktusokat szülhet, sőt a kapcsolat megszűnéséig vezethet.
Évekbe telt, de kitaláltam, rá kell éreznem, mikor van kedve a páromnak egy jó kis beszélgetéshez. Nem az a szószátyár. Viszont előfordul, hogy ráveszem néhány párkapcsolati témájú „feladatra”, amikor bizonyos kérdésekre válaszolgatunk egymásnak egymásról, és ezek mindig nagyon jól sikerülnek. Utólag ő is ezt mondja… csak kell egy kis erőfeszítés hozzá. Megéri. (Ildikó)
Cosma István
Cosma István pszichológus néhány támpontot ad, hogy miként lehet elkezdeni beszélgetni. Mint mondja, nincsen olyan recept vagy olyan kaptafa, amelyet mindenkire rá lehetne húzni, ám az sokat segíthet, ha gyakoroljuk a beszélgetést. Kezdhetjük például azzal – tanácsolja – hogy megkérdezzük a partnerünktől, milyen volt a napja? Legyen öt percünk, amikor erről beszélünk, egymásra figyelve, és nem úgy, hogy közben ruhát teregetünk, csavarozunk valamit vagy épp tévét nézünk. Akár gyakorlatba is ültethetjük, hogy a nap végén egy kicsit beszélgetünk arról, mi volt aznap: mi volt jó, mi volt a nehézség, a kihívás. Fontos viszont, hogy ne csak a problémáinkról beszélgessünk, hanem a pozitív dolgokról is. Ugyanakkor lényeges az is, hogy ne csak felületesen, ne csupán jólneveltségből, tiszteletből tegyük ezt. Figyeljünk a válaszra, és kérdezzünk tovább, ha látjuk, hogy partnerünk többet is mondana, de ne erőltessük, ha most éppen nem részletezné. Ezek a beszélgetések váljanak a mindennapok részévé.
Legyünk türelmesek, kitartóak, mert a rendszeres kommunikáció nem egyik napról a másikra alakul ki. Aki addig nem beszélt, nem fog egyik napról a másikra órákat fecsegni, könnyedén megfogalmazni érzéseit. Van, akinek több időre van szüksége.
Fontos a bizalom és a kölcsönös tisztelet egymás felé, mert azt nagyon jól tudjuk mindannyian, milyen „gombot kell megnyomni”, ha vitát akarunk. És ez nagyon gyorsan el tud gyűrűzni: kritizáljuk egymást, újbóli kritikákat fogalmazunk meg, bántani kezdjük a másikat, stb. A másik támpont az asszertív kommunikáció lehet: vagyis ne a másikról beszéljünk, ne a társunk hibáit emeljük ki, hanem azt, hogy az ránk milyen hatással van. Mondatainkban saját érzelmeink legyenek kiemelve.
Szigyártó Adrienn szintén azt hangsúlyozza, ha nem megy, gyakorolni kell. És ez azért is fontos, mert szakemberként látja, tapasztalja, hogy valóban a nem megfelelő kommunikáció az, amin egy kapcsolat elbukhat. Hiszen a kapcsolódás maga a kommunikáció. A gyakorlatot kezdhetjük a pozitívumokkal, mert a negatív érzések kommunikálása mindenkinek sokkal jobban megy: a gyerekeket is többet szidjuk, mint dicsérjük, illetve intenzívebb érzésekkel szidunk, így jobban beég az emlékezetünkbe. Mondjuk el inkább, hogy mit értékelünk a másikban, emeljük ki az erősségeit, mi az, ami miatt biztonságban érezzük magunkat mellette. Keressünk olyan alkalmakat, amelyek nem a „na most üljünk le beszélgetni" mondattal kezdődnek, hanem egy film, egy olvasásélmény, egy napi történés kapcsán jönnek elő belőlünk. Hallgassuk meg társunk vélekedését, hozzászólását, ha nem is érzéseket fogalmaz meg rögtön. Eljutunk oda is. Ne ítélkezzünk. És ne akarjuk siettetni. Ebben az esetben is élhet a mondás: lassú víz partot mos.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Sok múlik azon, hogy milyenek voltak a tükreink, amelyekben láthattuk önmagunkat
Az emberek többsége élete során legalább egyszer eljut arra a pontra, hogy megkérdezi saját magától, ki is ő valójában. A különböző életszakaszi válságok akarva-akaratlanul felvetik a kérdést, hogy merünk-e azok lenni, akik valójában szeretnénk? De vajon választ is tudunk adni ezekre a kérdésekre? Tudjuk egyáltalán, hogyan valósíthatnánk meg önmagunkat, vagy mi az, ami gátol ebben? Ezeket a mindannyiunkat érintő kérdéseket jártuk körbe Hausdorf Anna-Mária székelyudvarhelyi pszichológussal.
