Mitől függ, és hová vezet az, ahogyan nevelünk (vagy nem nevelünk)? Októberi Egyensúly rovatunkban két nevelési mintát állítunk párhuzamba, az egyszerűség kedvéért nevezzük egyiket konzervatívnak, másikat liberálisnak. Cikkünkben ugyanakkor megpróbálunk arra is választ találni, hogy mi határozza meg azt, hogy milyenek vagyunk, amikor – mégis – nevelünk.
„Nem vertük a gyermekeinket, tévedés ne essék, ám az atyai pofon nagyon-nagyon ritkán, de elcsattant. Vagy a fenékre csapás, vagy ilyesmik. Hangsúlyozom, nem vertük őket, de nagyon-nagyon ritkán kikaptak. És, érdekes módon, jó pár évvel ezelőtt a fiam azt mondta, hogy akkor, amikor ő kapott egy nyaklevest, akkor annak ott volt a helye... De ismétlem, ebből nem űztünk sportot, nem rettegtek a gyermekek, viszont tudták, hogy eddig lehet, és nem tovább...” – avat be gyermeknevelési tapasztalataiba Pápay Géza székelyudvarhelyi tornatanár, akinek ma már felnőttek a gyermekei. Felesége, mondja, némileg engedékenyebb volt, de általában véve rend és viszonylagos szigor, tekintélyelvű viszony jellemezte a gyerek-szülő kapcsolatot.
Kicsit üsse meg a bokáját!
A tanár nem tartja helyesnek „…ezt a borzasztó nagy szabadosságot, hogy a gyermeknek az égvilágon mindent megengedünk, a gyermek akkor szól bele a felnőttek beszélgetésébe, amikor ő akar, és soha nem azt mondjuk, hogy kicsi fiam, te most hallgass... Az az alapelv, hogy soha nem emeljük fel a hangunkat, soha nem emeljük fel a kezünket, véleményem szerint oda vezet, hogy a gyermek gyakorlatilag azt csinál, és akkor, amikor akar, mert őneki abból nagy kára nem származik – magyarázta a pedagógus. – A mi nevelési elvünk nagyjából bevált, mert hála Istennek, úgy érzem, normális emberek lettek a gyerekeinkből. De nem tudom, hogy a mai gyerekek esetében ez így lesz-e... – fogalmazza meg kétségeit a székelyudvarhelyi testnevelő tanár. – Három évtizede még szinte mindenki hozzánk hasonlóan nevelte a gyerekeit, mindenkitől azt hallom, emlékszik, mekkora nyakelvest vagy fülhúzást kapott ezért vagy azért, meséli Pápay Géza.
Úgy látom, mondja a pedagógus, hogy mostanság a szülők úgy gondolják, ők akkor jó szülők, ha az égvilágon mindent megadnak gyermeküknek, ha minden problémából kimentik őket. Régebben, ha véletlenül kaptál egy nyaklevest az iskolában, s ez otthon megtudták, még egyet kaptál. Most már nem szabad nyaklevest adni a gyermeknek, de ha véletlenül valami történik, a szülő nem kérdezi meg a gyereket, hogy azt miért kaptad, mik voltak a körülmények, hanem bevonul az iskolába és nekiesik a tanárnak vagy az igazgatónak. Tehát indulásból védelmébe veszi a gyermeket, és nem hagyja, hogy egy kicsit üsse meg a bokáját. Mert véleményem szerint az is kell – így a tornatanár.
Erőszakmentesen, egyenrangúságban
Bekő-Fóri Zenkő színművész az ötéves Gerda édesanyja. Mint meséli, az már serdülőkorában megfogalmazódott benne, hogy nem szeretne olyan anya lenni, aki irányítani próbálja a gyerekét. „Már akkor tudtam, hogy én nem szeretnék diktátor anya lenni, aki mindig megmondja, hogy mit hogyan kell csinálni. Ha nem is direktbe mondja, de ott van a szavai mögött, hogy mit ne, és elítél, ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy szerinte kéne.”
A nevelési stílusát – viccesen – kaotikusnak nevezte a színész, de alapvetően a liberális nevelési elvek mentén történnek náluk a dolgok. „A legfontosabb számomra az, hogy törekedjünk arra, hogy ne legyen alá-fölé rendeltség közöttünk. Az ő szintjén próbáljuk gyakorolni az egyenrangú kommunikációt, hiszen ő is ugyanúgy része a családnak, értékes tagja ő is. Köztudott, hogy az első hónapok mennyire fontosak a személyiségfejlődés szempontjából. Zenkő elkötelezett híve a kötődő nevelésnek. „Vedd fel a gyerekedet, próbáld minél többet közel tartani magadhoz. Én is hordoztam, szoptattam, ameddig csak lehetett, igény szerint, minden »nyikkra« felvettük, ha sírt, velünk aludt. Azt látom, hogy mindez megérte, annyira kielégült a közelség és a biztonság iránti igénye, hogy amikor eljött az ideje, bátrabban fedezte fel a világot, bátrabban közeledett a gyerekekhez is. Tudta, érezte, hogy valahol mi mindig ott vagyunk. Nem láttuk rajta azt sem, hogy nagyon belénk kapaszkodna.”
Nemek nélkül
Amikor megszületett Gerda, Zenkőék próbáltak arra figyelni, hogy ne legyen tele a ház tiltással, csak akkor szóltak rá, ha tényleg életveszélyben volt. „Hagytuk, hogy fedezze fel ő a világot, s amíg nem akart valamit magára húzni, szeggel a konnektorba nyúlni vagy kiugrani az ablakon, addig nem mondtuk, hogy ne csináld. Nem szeretnék megcsinálni semmit a gyerekem helyett. Essen ő pofára, tanulja meg ő, egyedül. Ha elesik, feláll, megyünk tovább. Ha szeretné, megölelem, megvigasztalom. Élje meg, hogy a tetteinek következménye van.”
Egyesek szerint többet ártunk a kiabálással, a tiltással, a büntetéssel, mintha beszélnénk az érzéseinkről. Mások épp az ellenkezőjét vallják...
Mint kiderült, a dackorszak azért kemény próbája az egyenrangú nevelésnek. „A dackorszak nehéz volt, mert szerintem én is folyamatosan dackorszakban vagyok. Mondta is a párom, hogy te, Zenkő, hogy tudsz veszekedni egy hároméves gyermekkel? Aztán rájöttem, hogy ez nem jó. Sokat segített az erőszakmentes kommunikációs tréning, az, hogy fogalmazzuk meg az érzelmeket és szükségleteket, és próbáltam rávezetni Gerdát is erre. Ma már könnyebben kezelem ezeket a helyzeteket,megkérdezem, hogy most azért hisztizel, mert álmos/fáradt vagy? Segítek megfogalmazni, hogy most épp mi van benne.”
Kiabálni, de minek?
Zenkő bevallja, hogy volt, amikor tehetetlenségében kiabált, mint mondja, szégyelli is. Olyan is történt, hogy rácsapott a lánya kezére, de aztán rájött, ez az ő dühe, és neki kell kezelnie. Ma már jól tudja, hogy azzal, ha ő is elveszti a fejét, nem csillapodik a gyermek, épp az ellenkező reakciót váltja ki belőle, mint amit szeretne. Elmesélte, hogy az önállóságra nevelésből nem csináltak problémát. „Egyrészt engedtük próbálkozni, másrészt azt képviseltük, hogy amit ő maga is meg tud csinálni, azt tegye is meg. Inkább késtem tíz percet – persze nem mindig –, engedtem, vegye fel ő a pulóvert, mert így sikerélménye volt, megtapasztalta, hogy képes rá.”
„Nagyon kerülöm, hogy bármit is elutasításnak éljen meg a lányom. Ha balhé is van, mindig ezt mondom: haragszom rád, dühös vagyok, és szeretlek. Szeretlek akkor is, amikor ordítasz, csak zavar” – fogalmaz a fiatal édesanya.
Zenkő számára a liberális nevelés nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok, keretek. Ha ezek nincsenek, nincs, amit feszegessen a gyermek. Olyan szabályaink vannak, amiket mindenkinek be kell tartani a családban – persze a maga szintjén, teszi hozzá. Nem tartom helyesnek a „nem nevelek, hanem egyfolytában engedek”-hozzáállást. Kislányukat egyébként nem zárják ki a felnőttek beszélgetéséből sem, csak elmagyarázták, hogy meg kell várni, amíg valaki befejezi a mondanivalóját. Igaz, ez a szabály rájuk is érvényes: ők sem kezdenek másról beszélni, ha épp Gerda mesél.
Különböző generációk, eltérő elvek
A mi környezetünkben még mindig él, sőt, reneszánszát éli a tekintélyelvű, konzervatívabb szemléletű nevelés, ami – valljuk be – sokat megenged a szülőnek, írja cikkünk egyik szerzője, Asztalos Ágnes. Vele szemben ott van a liberálisabb felfogású nevelés, ami többet megenged a gyermeknek. Bármelyiket is alkalmazzuk, biztos, hogy ahogyan nevelünk, az hosszú távon befolyásolja a gyermek személyiségfejlődését, világhoz, társakhoz, teljesítményhez való viszonyát, a jövőjét. De tökéletességre törekedni szinte lehetetlen!
Milyenek vagyunk, amikor nevelünk? Mit tehetünk meg anélkül, hogy kárt okoznánk? Trendeket követünk, könyvek után nevelünk, vagy megpróbálunk önmagunk lenni, és saját személyiségünkön, magunkban hordott tapasztalatainkon átszűrve próbáljuk megtalálni saját nevelési stílusunkat? Olyan kérdések ezek, amelyek sokunkat foglalkoztatnak, amikor belekerülünk a szülői szerepbe – és ezek a kérdések, melyekre az októberi Egyensúlyban Asztalos Ágnes, valamint Magyari Tekla igyekeztek választ találni.
További részleteket az októberi Nőilegben találtok, keressétek a lapárusoknál.
Fotók: Shutterstock
