Elengedés: egy rögös út, amelyen tudatosabbá válhatunk

Kovács Márta pszichológus, gyásztanácsadó

– Ahogyan a kisgyermek megragad egy tárgyat, majd elengedi, amikor más dolgot vesz észre vagy másra van szüksége, ugyanúgy az életünk folyamán „megfogunk” valamit, ragaszkodunk valamihez, majd elengedjük, amikor már nincs szükségünk rá, hogy teret adjunk valami másnak, valami újnak. Az elengedés természetesen nem megy mindig ilyen egyszerűen, sőt, gyakran az elengedés folyamata kimondottan fájdalmassá válhat. Mégis ez a fájdalom az, ami a lelket gyarapítja.

Az elengedés rögös útján megtanuljuk, hogy mennyi erő lakozik bennünk, megtanulunk segítséget kérni, ha szükséges, megismerjük erőforrásainkat, megtudjuk, hogy kik a valódi barátaink, hogy kikre számíthatunk.

Tudatosabbá válhatunk.

– Az ember többnyire kiváló problémamegoldó képességgel születik. Ez nem „dolgozik ellenében" az elengedésnek? Hiszen vagy meg akarok oldani valamit, vagy elengedem. Mintha egymás ellentétei lennének...

– Megoldhatok úgy is egy problémát, hogy elengedem azt. Például benne vagyok egy kapcsolatban, ami már teher, és több oldalról megpróbáltam javítani a helyzeten, de nem sikerült. S akkor veszek egy nagy levegőt, és azt mondom, hogy én ennyit tudtam beletenni, nem tudok többet. Nem tudok több évet rááldozni a problémánk megoldására, és elengedem a kezed, elengedjük egymás kezét. Nem szégyen kiszállni.

– Ez elengedés vagy feladás? 

– Én úgy gondolom, nem baj az, ha valamit feladunk, ezt mondjuk, így nevezzük. Nem kell görcsösen, mindenáron folytatni azt is, ami nem megy, mert felőröl.

Ha haladunk egy úton, és megpróbálunk különböző megoldásokat találni egy adott problémára, és nem sikerül, és megint nem sikerül, akkor nem baj, ha egyszer csak feladjuk, kiszállunk. 

Úgy érzem, nálunk a feladás szónak van egy negatív felhangja. Pedig nem feltétlenül negatív fogalom. Nyugodtan feladhatunk dolgokat. Van, amikor a feladás fél győzelem! Halljuk sokszor, hogy nem kell feladni, ki kell tartani a végsőkig. És aztán lehet, hogy beleroppan az ember. De nem kell beleroppanni! Nem baj, ha kiszállunk! Szabad. Engedjük meg magunknak.

– Az elengedésben van szerepe az önismeretnek?

– Határozottan van, és jó hír, hogy tanulható, gyakorolható. Fontos azt érezni, tudni, hogy meddig jó nekem valami. Figyeljünk magunkra, az érzéseinkre, a testünk jelzéseire:

ha feszültséget érzek magamban, hol érzem, mikor, milyen helyzetben érzem.

Ha a testünk jelzéseire figyelünk, az máris segít eltávolodni a problémától az adott helyzetben, vagy legalábbis tágabb perspektívából tudunk rátekinteni – és van, hogy pont erre van szükség.

– Ha magabiztos vagyok, könnyebben tudok nemet mondani valamire, ami nem jó nekem?

– Igen, a magabiztosság kétségtelenül segít nemet mondani. De ha valaki nem érzi magát magabiztosnak, meg tud erősödni benne. Határozottabbá tesz, ha számba veszem, tudom, mire van szükségem, vagy az is elég, ha tudom, hogy mire nincs. Tudom, mik az erőforrásaim, tudom, hogy vannak barátaim, akik segítenek.

Ez nagyon lényeges az elengedésben, hogy legyenek támogatóim. Ezért fontos ápolni az emberi viszonyokat, egy nagy szerelem alatt is éltetni a baráti kapcsolatokat.

A baráti kapcsolatok nagyon sokat tudnak adni, ha esetleg megszakad a szerelem, vannak élő kapcsolataim, támaszaim. Nem maradok egyedül.

– Vannak az elengedésnek lépései?

– Az elengedés folyamata, annak nehézsége-könnyűsége nagyon függ a helyzettől, amiben éppen vagyunk. Összességében talán elmondható, hogy az elengedést mindig megelőzi egy döntés. Akár halál miatti gyász esetén is: eldöntöm, hogy elengedem-e a fájdalmamat. Jó feltenni a kérdést, hogy mit érzek a lelkem mélyén, el tudom-e, el akarom-e engedni azt a fájdalmat, amit cipelek magammal, vagy pedig bűntudatom van, és úgy érzem, vinnem kell tovább. A fájdalmam elengedése nem egyenlő azzal, hogy elfelejtem a meghalt hozzátartozómat. A gyásznak vannak szakaszai, amelyeket megélünk egy-egy nagyobb veszteség kapcsán.

– Minden esetben veszteségérzet előzi meg az elengedést?

– Ha kötődtünk ahhoz, akit, amit elengedünk, akkor veszteségélmény is van. Azt mondjuk a gyászra, hogy a veszteségre adott reakció. És ha veszteségélmény ér minket, valamit elveszítünk, véget ér egy kapcsolatunk, meghal egy szerettünk, gyászt élünk meg. A gyász sokkal természetesebb folyamat, mint gondoljuk. Gyászt rendszeresen élünk meg az életünk során. Akkor is gyászolhatunk, ha nem éppen halálesetről van szó.

A haláleset kapcsán fogalmazzuk meg, használjuk a gyász kifejezést, de tulajdonképpen amikor szomorúak vagyunk, mert hiányzik valami, amit elveszítettünk, az is gyász, akkor is gyászolunk.

Minden veszteségélmény gyászélményt is hoz. Az elengedés folyamatához hozzátartozik a veszteségélmény, a gyász is. Ugyanakkor nagyon helyzetfüggő és egyéni ez a kérdés.

– Megszakadt párkapcsolatot is lehet gyászolni? Ott is gyakorolnunk kell az elengedés folyamatát? 

– A szakítás, válás is gyászélményt von maga után. Ugyanúgy szükségünk van a belső erőforrásokra, amik segítenek átlendülni a nehéz időszakon. A párkapcsolat megszűnése egy másfajta veszteségélmény, mint a halál: olyasmit kell elgyászolni, ami nem halt meg, hisz a válás esetében mindenki életben van. De a fájdalom ugyanolyan erős lehet, mint a haláleset miatti gyász folyamán.

Egy kutatás szerint olyan erős lehet a váláskor az egyén érzelmi és fizikai terheltsége, hogy az meghaladja a házastárs halála miatt érzett szenvedést is.

A gyászfolyamat során beépítjük a véget ért kapcsolat tapasztalatait, tanulságait, és ezáltal fejlődünk. A veszteség általi fejlődést úgy is nevezik, hogy poszttraumás növekedés. Van erre egy nagyon szép példa. Létezik egy japán művészeti ág, a kintsugi. Ha eltörik egy edény, aranyporral illesztik egymáshoz a törött darabokat. Nem az a cél, hogy elfedjék a törést, hanem pont általa egy új alkotás születik. Ez olyan szép példája a poszttraumás növekedésnek. Hogy többek tudunk lenni a veszteség által.

– Az elengedés mindig fájdalommal és stresszel jár?

– Ez nagyon függ a helyzettől, hogy mit kell elengednem. Járhat stresszel is, fájdalmas is lehet, de nem föltétlenül. Az is lehet, hogy olyan helyzetben vagyok, hogy az elengedés lesz a belelazulós pillanatom, amikor végre megszabadulok a terhektől.

– Tehát a folyamat nehéz?

– Lehet az elengedésre úgy is tekinteni, mint egy pillanat, az ellazulás, a felszabadulás pillanata. Ha folyamatként értelmezzük, egy olyan út, amiben lehetnek fájdalmas megélések. Ezeknek az érzéseknek a megélése, a velük való szembenézés segít feldolgozni a veszteséget, segítik a továbblépést, a feldolgozást. Vannak eszközök, technikák, amik segítik ezt a folyamatot, segítik az érzésekkel való szembenézést, azok megélését.

– Gyász és elengedés. Régen voltak rítusok a halálhoz kapcsolódóan, virrasztás, gyászviselet, gyászmise, gyászév. Ezek segítették az elengedést vagy akadályozták? Benne tartottak mesterségesen egy állapotban, vagy pont hogy gördítették a feldolgozást? 

– Mankók voltak ezek, és segítették az elengedést. Segít szembesülni a halál tényével, ha részesei vagyunk ezeknek a rítusoknak. Vannak vidékek, ahol ma is él még a virrasztás szokása. Régen a koporsó a házban vagy a templomban volt, ma már ezt a törvényi szabályozás nem engedi meg. Ha van lehetőségünk elbúcsúzni, ha látjuk a nyitott koporsóban a halottunkat, ha részt tudunk venni a temetésen, a közös imán, vagy egyáltalán közösen a rokonokkal, barátokkal együtt lenni, beszélgetni, ez mind segít bennünket a gyászfolyamatban. Ma a Covid-helyzet miatt egy megváltozott protokollal szembesülnek a hozzátartozók. Ha akarnának, sem tudnak búcsút venni, ott lenni a haldoklóval, illetve a temetés körülményei is módosultak. Ez megnehezítheti a gyászfolyamatot. Emiatt nagyobb hangsúlyt kap a barátok, rokonok támogatása ebben a nehéz helyzetben. Ugyanakkor jó felkeresni egy szakembert, vagy gyászcsoportba menni, ahol a sorstársi közösség tudja támogatni a gyászolót.

– Jó elbúcsúzni?

– Igen, ha van rá lehetőség, hogy megtegyük, mindenképpen.

– Mi a helyzet a gyerekekkel? Őket elvihetjük a temetésre?

– Igen, elvihetjük őket. Iskolai tanácsadóként is dolgozom, és sokszor látom, hogy bizonytalanok a szülők, mert úgy gondolják, hogy a gyereket nem szabad a temetésre elvinni, mert árthat neki. Pedig a gyereknek is jó, ha el tud búcsúzni. Azonban fontos felkészíteni őt arra, hogy mit láthat majd ott, milyen egy temetés.

Beszéljünk neki arról, hogy kik lesznek ott, hogy mindenki feketében lesz, hogy sokan sírni fognak. 

Ha azt mondja, így is szeretne elmenni, akkor menjen, de legyen vele végig egy felnőtt. A szertartás alatt szabadjon neki jelezni, hogy ez sok, és mehessen odébb, ha akar, játszhasson kavicsokkal egy sír mellett. A lényeg, hogy ott legyen, mert ennek nagy hozadéka lesz a későbbiekben.

– Nem lehet, hogy rosszat fog álmodni utána?

– Az álmaink segítenek feldolgozni a történéseket. Ha volt a temetés előtt felkészítés, nem is biztos, hogy rosszat fog álmodni. Beszélgettem erről gyerekekkel, megkérdeztem, „jó volt-e, hogy ott voltál a nagymama temetésén?” „Igen”, válaszolták, „mert így el tudtam búcsúzni tőle”.

– A perinatális gyászt nem igazán veszik komolyan a mi társadalmunkban, a pár hetes, hónapos magzatát elvesztett anyukának szokták mondani, hogy „engedd el, úgyis lesz másik”. Pedig ez az elengedés sem megy egyik pillanatról a másikra...

– Sok ember nem tudja, hogy mit mondjon ilyen helyzetben. Én azt javaslom, hogy mondjuk meg őszintén: „nem tudom, mit mondjak, fogalmam nincs, hogy min mész keresztül, de itt vagyok melletted”. Ez egy nagyon támogató üzenet. A leendő anya kötődött a babához, része volt a testének, része volt a lelkének, nem lehet elengedni egy-két nap alatt, ne is várjuk el. Hisz terveket, közös álmokat, a szépen előkészített kis szoba képét kell elengedni, ami rettenetesen nehéz. Ez veszteség, gyász, és az elengedés folyamata nem fog egyik napról a másikra menni. Időt kell hagyni erre.

– Van-e technikája az elengedésnek?

– Beszélhetünk szakemberrel, aki segít legitimizálni az érzéseinket, azáltal, hogy ott van, meghallgat, elfogadja, hogy ezeknek az érzéseknek, amiket az út során megélünk – legyenek azok bármily különösek, idegenek számukra – helyük van.

Nagyon fontos megélnünk, hogy rendben vagyunk így, ahogy most vagyunk, hogy ezeknek az érzéseknek helyük van a folyamatban. 

A naplóírás is nagyon jó módszer. Nem kell felolvasni senkinek, csak magunknak megfogalmazzuk az érzéseinket. Vagy haláleset kapcsán írhatok levelet a szerettemnek. Leírom azokat a dolgokat, amiket nem volt lehetőségem elmondani neki életében. Az is segít, ha beszélgetünk sorstársakkal, barátokkal, ha kibeszéljük, ha megfogalmazzuk érzéseinket. A művészeti foglalkozások, a dráma, a rajzolás, az agyaggal való munka is segíthet, de a kertészkedés, a kézimunka is támogató tud lenni. Említettem már a gyászcsoport felkeresését. A sorstársakkal való közös idő is segíti a feldolgozást, az elengedést.

– Nagyon sok érdekes dologról beszélgettünk ma az elengedés kapcsán. Te miért ezt a nem könnyű szakterületet választottad?

– Saját veszteségélményem kapcsán kerestem a megoldást, még az egyetemi éveimben. Jelentkeztem gyászfeldolgozással kapcsolatos képzésre, és lenyűgözött az az életvidámság, nyitottság, amit ott tapasztaltam. Csodáltam, ahogy ezt a nehéz témát ilyen emberséggel, hitelességgel, jókedvvel tudták a résztvevők feldolgozni. Lehetőségem volt rövid ideig egy hospice házban önkénteskedni, tapasztalt önkéntesekkel beszélgetni. Polcz Alaine könyveit olvasva pedig – aki csodálatos természetességgel ír a gyászról, halálról – éreztem, hogy a halál, a veszteség tényleg, valóságosan az élet része. Megnyugtató volt olvasni a könyveit. A gyásszal való munka, saját gyászmunkánk egyúttal szembenézés saját mulandóságunkkal is. Folyamatos önismereti út, ami fejlődést, növekedést hoz magával. Ezt megérezve tudtam, hogy ez lehet az én utam.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Bartha Krisztina: Empátiával rendelkezni elengedhetetlenül fontos a kapcsolatainkban

Az empátia az a képességünk, hogy felismerjük és megértsük egy másik személy érzelmeit. Empátiával rendelkezni elengedhetetlenül fontos a kapcsolatainkban, enélkül nem tudunk együttérzően viselkedni.