Valamitől mindig búcsúzunk
Czirjék Katit a legtöbben a népszerű Női vállalkozók Erdélyben Facebook-csoport egyik alapítójaként ismerik, négygyermekes édesanya, vállalkozónők mentora, aki már korán találkozott a veszteség érzésével. Azt mondja, neki az elengedést a halál tanította meg. „Amikor már nem tudtam úgy élni, hogy a hiányérzet kiharapott minden örömömből, akkor megtanultam hálával búcsúzni attól, amit már nem lehet visszahozni. Hálás voltam azért, hogy volt, ameddig volt. A hála lett nálam az elengedés útja.” Ha többször találkozunk a veszteséggel, könnyebbé válik az elengedés is – véli Kati.
„Azt hiszem, az elengedéshez kell a veszteség is. A sokáig magunkkal hordott veszteség az, ami megtanít elengedni. Amikor már nincs erő vinni tovább a gyászt, akkor letesszük. És ha ezt elég sokszor ismételjük, egyre könnyebben, hamarabb jutunk az elengedésig.”
Hajdó-Khell Noémi pedagógus, szintén négygyermekes anya úgy fogalmaz az elengedésről, hogy családjában az a búcsúzás. „Ha valakit végleg elengedek, fáj a hiánya, de erőt próbálok meríteni az együtt töltött percekből, abból, hogy mivel gazdagodtam általa, s milyen jó, hogy részese volt az életemnek. Én sokat búcsúztam: 14 évesen 250 kilométerre kerültem a szüleimtől, így tőlük sokszor kellett búcsúzni. De ez nem tört le, akárhányszor otthon voltam, feltöltődtem, s a búcsú ölelésekből, mint a parittyakő, olyan energikusan lövődtem ki Enyed, Kolozsvár vagy éppen Székelyudvarhely felé. Aztán én lettem az a szülő, akitől búcsúztak. Nagyfiam, Koppány 15 évesen egy évre Hollandiába ment tanulni. Támogattam ebben, tudtam, hogy jó helyen van, hogy ez jó neki, mégsem voltam jól.
Ekkor értettem meg, hogy milyen is lehet a depresszió. Hiába mondogattam magamnak, hogy szedd össze magad, nem volt rá energiám, erőm. Hiányzott a házból, a családból az ő energiája, s ez hatott rám.
Aztán egy napfényes őszi napon elmentem az Ivói bicikliversenyre, s utána visszatért az energiám. Talán a mozgástól, az erőfeszítéstől, a friss levegőtől és a naptól… Nem tudom, de helyrejöttem” – meséli Noémi.
Az elengedés része a változásnak
Kovács Márta pszichológust és gyásztanácsadót saját krízisidőszaka vezette szakmai útjára. Kereste a megoldást a feldolgozásra, amelyhez továbbképzéseken és Polcz Alaine könyvein keresztül vezetett az út. Az elengedésről úgy gondolja, hogy mindenki képes rá, sőt, maga a születés élmény is az elengedés tapasztalása.
„El kell engedjük a méhen belüli létet, a biztonságot. Attól kezdve az életünk változásai folyamatosan magukkal hozzák a belső erőforrásaink mozgósítását, így az elengedést is gyakoroljuk” – mondja a szakember.
A folyamatnak azonban van egy fontos előzménye, mégpedig, hogy az elengedést megelőzi egy döntés. „Hogy érzem a lelkem mélyén, el tudom-e engedni azt a fájdalmat, amit cipelek magammal, szeretnék-e továbblépni, vagy pedig bűntudatom van, és úgy érzem, vinnem kell tovább azt a fájdalmat.
Ha úgy döntök, viszem magammal, mert szükségem van rá valami miatt, akkor ez megmarad. Ha pedig úgy, hogy elengedem, az nehezebb út, de megint csak van benne egy döntés” – magyarázza a pszichológus.
A kudarc, a bukás is veszteségélmény
Életünk tele van veszteség-élményekkel, amelyekben meg is rekedhetünk vagy elengedjük, továbblépünk. Czirjék Kati első vállalkozása bebukott. „Nagy bukás, nagy kudarcélmény, jó alapos veszteség minden szinten – meséli tapasztalatait.
„Hamar talpra álltam, mert muszáj volt, de nagyon sokáig nem tudtam elengedni a kudarcot. A többit elfogadtam, elkezdtem dolgozni, hogy a veszteségeket semlegesítsem, de mindenhol a mélyben ott húzódott a félelem, hogy megismétlődik. Nagyon nehéz volt bárminek örvendeni, mert azonnal megjelent a kis hang, hogy ezt akármikor el lehet veszíteni. Most a kudarc volt az, ami az örömeimet megcsorbította. És akkor jött valahonnan mélyről a tudás...
hálásnak kell lenni azért a nagy kudarcért. És elkezdtem lajstromot készíteni arról, hogy mi jót hozott. A legnagyobb érték az volt, hogy túléltem és újrakezdhettem.
Hálás lettem a megerősítésnek, a sok új tudásnak és szépen lassan feloldódott a kudarc. Maradt helyette a bizalom, hogy jobb jön a rossz helyére.”
Hajdó-Khell Noémi pedagógusként gyakran szembesül kritikával, ami sebezhetővé teszi. Ennek elengedése gyakran nagyon nehéz.
„A tanári szakmámból kifolyólag, sokszor hallom azt, hogy: oh, hát engedd el! Sőt, én is mondom másoknak. Legtöbbször olyankor, amikor bántanak, amikor rosszindulatú pletykák jutnak vissza, mert mindig visszajutnak. Úgy érzem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a tanítványaim fejlődéséért, s mégis,
sok a bizalmatlan „szakértő” szülő, akik magabiztosan minősítik a pedagógust és a munkáját, s amikor ez visszajut hozzánk, az nagyon vissza tud venni a lendületünkből, még akkor is, ha a harmincból csak egy-kettő gondolja így. De ezek a hangosabbak.
A biztatás és elismerés nagyon-nagyon ritka” – osztja meg tapasztalatait a székelyudvarhelyi pedagógus. Ilyenkor, teszi hozzá, napokig eszi magát, mondogatja magának, hogy csak végeznie kell továbbra is a dolgát, de nem megy. „Sebezhető vagyok” – vallja be Noémi.
Lehet-e készülni az elengedésre?
Az elengedéshez bölcsesség kell – mondja Kati. „Annak a felismerése, hogy az, ami fontos, elérhetetlen. Meg kell tudnom bocsátani magamnak, hogy nem vagyok képes elérni oda, ahova vágyom.” Kati szerint nem lehet az elengedésre készülni. „A gyakorlat felgyorsíthatja a folyamatot. De ki akarna csak azért olyan helyzetbe kerülni, ahol számára fontos dologtól kell búcsúzni, hogy jól begyakorolhassa az elengedést? Én biztos nem.
Azt tudom, hogy az elengedés legnagyobb akadályozói nálam a bűntudat, a felelősségtudat, a kudarc és az ismétlődéstől való félelem.
Ha tudok kezdeni valamit ezekkel, akkor az elengedés könnyen megy. Az elengedés az utolsó fázis: a megkönnyebbülés, a tehermentesülés. És ezért szeretem.”
Noémi viszont úgy gondolja, lehet készülni az elengedésre, de hogy mennyire válik be, azt majd az idő igazolja.
„Vannak barátnőim, akiket az utolsó gyermek kirepülése láthatóan megviselt. Ezen elgondolkoztam, s próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mi is történhetett velük:
a változás, ami egyik a napról a másikra beáll, hogy eddig az életed a gyermek körül forgott, a napjaidat, teendőidet hozzá igazítottad, hogy azt érezted, szükség van rád minden nap, mint anya, nos ez az, ami változik… Felszabadult energia, idő, amivel nem tudtak mit kezdeni, tébláboltak, nem érezték magukat annyira fontosnak” – meséli. Noémi tehát erre próbál készülni, hogy amikor kirepülnek a gyermekei, tudjon mit kezdeni a felszabadult idővel és energiával.
A döntésig kell eljutni
Ha az elengedésre mint pillanatra tekintünk, az maga az ellazulás, a felszabadulás pillanata, összegez a pszichológus. „Ha folyamatként értelmezzük, egy olyan út, amiben lehetnek fájdalmas megélések. Ezeknek az érzéseknek a megélése, a velük való szembenézés segít feldolgozni a veszteséget, segítik a továbblépést, a feldolgozást. Az úton sok segítségre számíthatunk: beszélhetünk egy szakemberrel, aki segít elfogadni, hogy ezeknek az érzéseknek – legyenek bármily különösek, idegenek számukra – helyük van, és rendben vagyunk. Segít az is, ha beszélgetünk sorstársakkal, barátokkal, ha kibeszéljük, megfogalmazzuk érzéseinket. A művészeti foglalkozások – dráma, rajzolás, agyaggal való munka – is segítenek, de a kertészkedés, a kézimunka is támogató tud lenni.”
Azt gondolnánk, az elengedés mindig fájdalommal és stresszel jár, a szakember szerint azonban maga az elengedés pont nem. Bár az élethelyzetek és egyéni megküzdési stratégiáink jelentősen befolyásolják, hogy hogyan éljük meg az odáig vezető utat,
különböző technikákkal is próbálkozhatunk, hogy könnyítsünk a veszteségélményünkön. A pszichológus a naplóírást is javasolja: „nem kell ezt felolvasni senkinek, csak magunknak fogalmazzuk meg rendszeresen az érzéseinket. Ez rengeteget tud segíteni.”
A veszteségekre úgy is lehet tekinteni, mint fejlődési lehetőségre, ezt nevezik poszttraumás növekedésnek is – magyarázza a szakember. „Van erre egy nagyon szép példa: japán művészet, a kintsugi. Ha eltörnek az edények, aranyporral illesztik egymáshoz a törött darabokat. És nem az a cél hogy elfedjék a törést, hanem ezáltal egy új alkotás születik. Szép példája ez a poszttraumás növekedésnek: többek tudunk lenni a veszteség által.”
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Elengedés: egy rögös út, amelyen tudatosabbá válhatunk
Engedd el! – halljuk sokszor életünk során a kéretlen tanácsot egy-egy céllal, élethelyzettel kapcsolatban. De az elengedés tényleg ilyen egyszerűen menne? Vagy csak a száj mondja könnyedén, de a lélek alaposan megdolgozik vele? Kovács Márta csíkszeredai pszichológussal, gyásztanácsadóval beszélgettünk az elengedés természetéről.<
