Az év első hónapjának hangulatát nagyban meghatározzák az (újra)tervezés és (újra)kezdés fogalmai, amelyek rányomják pecsétjüket minden januárunkra. Régóta él bennem az igény, hogy ne nagy dirr-durr, csinnadratta közepette lépjek át az új esztendőbe, hanem a magam csendjében számot vessek, leltárt készítsek mindarról, amit az előző év hozott. Csak a csendben lehet megsejteni az idő múlásának titkát: a régit el kell engedni, az újnak pedig helyet kell teremteni, különben nem tudjuk befogadni, ami vár ránk.
A régi ember életében – fizikai tennivaló híján – az évnek ez az időszaka ugyancsak a tervezésé, gondolkodásé volt. A természet pihent, a föld és minden növény téli álmát aludta, amit megzavarni istenkáromlásnak minősült. Ilyenkor az ember is raktározza fizikai energiáit, hogy aztán tavasszal, a kikelettel egyidőben kirobbanjon belőle mindaz, ami ott szunnyadt.
Az új év még tiszta lap. Izgatottsággal tölt el a tudat: nagyrészt rajtam (is) áll, mivel írom tele, és mindazt, ami jön, milyen lelkülettel fogadom. Általában nem szoktam újévi fogadalmakat tenni. Nem hiszem ugyanis, hogy azon a január elsejei bűvös napon egyszerre megváltozhat az életem. Helyesebben: nem hiszem azt, hogy a változás, a jobbra fordulás ahhoz a mágikus pillanathoz kötődik, amikor a tűzijátékok, petárdák versenyt durrannak a harangok kongásával.
Ilyen értelemben már nem hozhatók fel a bibliai Prédikátor könyvének kételyei, miszerint nincs semmi új a nap alatt. Dehogy nincs. Isten az, aki mindig újat alkot. Bennem is. Benned is. A teremtés nem egy lezárult aktus, hanem a meglepetések Istene állandóan, folyamatosan teremti a világot.
Amikor az új évet ünnepeljük, valamit megsejtünk a még nem létezőnek, nem vártnak, érintetlennek a varázsából. Micsoda örömet jelent egy becsomagolt ajándékot kibontani! Egy új ruhában mi magunk is megújultnak, tisztábbnak érezzük magunkat. Meglepődve hallottam nálam csak egy generációval idősebb embertől, hogy az ő gyerekkorában falun az új ruhát először a templomba vették fel, mintha Istennek akarnák megmutatni először. Másként hangzik egy új gép, másképp simul a kezünkbe egy új telefon, hát még mekkora örömet jelent egy új autóban ülni, azt fokozatosan bejáratni, azon naponta új funkciókat felfedezni.
Régi problémákra találhatunk új megoldásokat, régi barátokkal kapcsolódhatunk új módon, régi élethelyzetünkre, nehézségünkre tekinthetünk egy új perspektívából, régi munkahelyen dolgozhatunk megújult erővel, lendülettel. Új ötletek pattanhatnak ki a fejünkből, új utakra lelhetünk. Nem kell a réginek fogva tartania minket, nem szükségszerű, hogy mások a régi szerepünkkel azonosítsanak bennünket. Felhagyhatunk a régi siránkozással, hogy megkötnek a lehetőségeink, a származásunk, az adottságaink, a korlátaink.
Ha azonban újat akarunk létrehozni, sorsunkat saját magunknak kell a kezünkbe vennünk. Életünk olykor olyannak tűnhet, mint egy elhanyagolt, régóta nem lakott ház, ahol felhalmozódtak a nem használt tárgyak, kosz és por fészkel benne, a sarkokban pókháló feszül. Lehetetlen az egész lakást egyszerre kitisztítani: ki kell jelölni egy területet, amit meg akarunk szabadítani minden feleslegestől, aztán, amikor az kész van, csak akkor megyünk tovább a következő szobába.
vagyis elvégezze azt a rendszerező munkát, amire tavasztól őszig a temérdek teendő mellett nem jutott idő.
A januári hónap talán legjellegzetesebb keresztény ünnepe a vízkereszt, amely tartalmában, üzenetében ugyancsak kapcsolódik az új létrehozásának, a megújulásnak a témaköréhez. Vízkeresztkor azt ünnepeljük, hogy a napkeleti bölcsek meglátogatták a Szent Családot, ezáltal Jézus születése már nem a betlehemi istállóban lezajlott magánügy, hanem az egész világot bejáró breaking news lett belőle. Erre utal az ünnep latin elnevezése is: Epifánia, ami Urunk megjelenését jelenti. Ezzel a nappal lezárul a karácsonyi ünnepkör, a családokban régen ez a nap után bontották le a karácsonyfát, és ugyanígy a templomokban is. Ide kapcsolódik az a szokás, amit katolikus körökben társítunk a vízkereszthez, éspedig a házszentelés.
A pap ilyenkor szentelt vízzel hinti meg a lakás részeit, van, hogy tömjénnel meg is füstöli, és együtt imádkozik a család tagjaival. Ez a tradíció azt teszi kézzelfoghatóvá, hogy a pap személyében közénk látogató Krisztus otthonunkat megáldja, megtisztítja, és megszabadítja a gonoszság, a bűn ártalmaitól. A víz sokféle vallásos hagyományban a tisztulás eszköze, ugyanakkor több egy minden koszt lemosó anyagnál, hiszen a Bibliában is olvasható rituális bemosakodások, az egyházi hagyományban fennmaradt különféle, vízhez köthető szertartások mind azt sugallják, hogy tisztulásunknak a bőrünknél beljebb kell jutnia, és bensőnket, egész emberi valónkat kell átjárnia. Csak így tudunk új emberként egymás és Isten előtt megállni, akárcsak a keresztvíz alól kiemelt csecsemő.
Ezekkel a gondolatokkal kívánom, hogy januárban legyen bennünk nyitottság és bátorság az újra!
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Bakk-Miklósi Kinga: Sikerekről, örömről beszélni csak dadogva tudunk
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professzora, a Tanárképző Intézet vezetője. Amikor épp nem tanít, akkor terapeutaként rendel, vagy pszichodráma képzési és önismereti csoportokat vezet. No meg a Pszichopatika népszerű podcast-sorozatot viszi.
