A lépcsők semmit nem változtak. Most is olyan simák és erősek, mint 23 éve. Lépegetek rajtuk felfelé az elkésett tanár sietségével, hónom alatt a napló és a felmérők. Közben a lábaimban megelevenedik egy óráról jócskán megkésett diák rohanó ugrásainak emléke, amint szinte repül ugyanezen lépcsőfokok fölött.
És már itt a fordulóban belém nyilall a hiányotok. Hamarosan belépek az osztályba, a régi osztályunkba, amelyben most ismerősen idegen arcok néznek rám, mert nem ti vagytok, hanem csillogó szemű „kis” nyolcadikosok, az én diákjaim. Minden ajtónyitásnál rajta kapom magam, hogy belépve a ti arcotokat keresem, az én régi osztályomat. Ilyenkor nem a tanár lép be, hanem egy szórakozottságában felhőtlenül kuncogó diáklány, aki egy ártatlan, bájos mosolyt és a kiscicatekintetet tudatosan felöltve bízik a tanár nosztalgiájára alapozó elnézésében.
Nem talállak, nem titeket talállak, és ilyenkor durcásan azt gondolom, hogy bezzeg, nektek könnyű. Lassan húsz éve elballagtunk ebből az iskolából, távol vagytok fizikailag is ettől a helytől, külön tudjátok választani hétköznapjaitok színtereitől. Én pedig itt maradtam, és nap mint nap szembe kell néznem a hiányotokkal. Most már jobban megy a megfeledkezés, de az elején nagyon ott voltatok mindenhol. Meg is fogalmaztam magamban, hogy abban az osztályban, ahol mi is jártunk, valahogy nem tudok igazán fegyelmezni. A múltkor is a hátsó padban végig dumált Kata és Bori, jóízű, fojtott kuncogások zavarták a tanári magyarázatomat, a végén már a többi padsorra is átragadt a morajlás, de valamiért nem tudtam időben leállítani őket. Irigyeltem rettenetesen, az az igazság. Amikor már tarthatatlan lett a hangzavar, akkor tanári önmagamhoz tértem, és fájó szívvel, de leállítottam. Hagytam a polgári ismeretek rejtelmeinek ecsetelését, és mesélni kezdtem nekik arról, hogy pontosan 23 éve, pontosan azon a helyen, ahol most Kata és Bori ül, ültem én és Tücsök, Hanga és Zsuzsi, és átkacagtunk öt évet a tanítóképzőben. Ugyanígy megszólítottak a tanáraink, egyszer kettest is kaptam, mert felelés közben sem tudtam abbahagyni, és most már belátom, az már szemtelenségszámba ment. Megmutattam, hol állt Nils Holgersson és Selma Lagerlöf, a két könnyezőpálmánk, hová írtuk a Rekordok Könyvét, amelyben megörökítettünk minden szokatlan, rendkívüli történést, például hogy matekházit írtam otthon, egyedül, és tőlem másolták a többiek. Amíg meséltem, egy pisszenés sem volt, nem kellett fegyelmeznem.
Most, nyolcadik végén ők is elmennek ebből az osztályból, amelyet ők is belaktak, megtöltötték saját emlékeikkel. Azt nem tudom, tudni fogják-e, hogyan oszlanak meg a hatalmi ágak a demokráciában, de azzal a kívánsággal engedem útjukra, amellyel minket is a matektanárnőnk, hogy diákéveiket éljék meg a maguk teljességében: tanulva néha kicsit, néha sokat, bulizva, kacagva, huncutkodva, egymást segítve, támogatva, igazi közösséget teremtve, amelynek emléke egy ismerős lépcsőfordulóban is önkéntelen kuncogásra késztet.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júniusi lapszámában jelent meg.
