– Béke. Mi jelent Önnek ez a szó személyes és tágabb értelmezésben?
– Én az ötvenes évek elején születtem, és nyugodtan mondhatnám, hogy míg szüleim és nagyszüleim egy vagy két világháborút is megértek, a mi generációnk békében nőtt fel. De béke volt-e az? Hiszen azóta is a hidegháború korának nevezik azokat az évtizedeket, és ha mégis béke volt, legfeljebb hidegbéke, így egybeírva.
A gyűlölet tartotta fenn azt a békét, nem a szeretet. Mégpedig szeretet nélkül, azt hiszem, tényleg nincsen más, csak hidegbéke.
Folyamatosan háborúztunk ugyanis akkoriban, azt próbálták belénk sulykolni, hogy tőlünk nyugatra van egy ellenség, és el akar pusztítani minket. Még a békét hirdető felvonulásokon is azt az indulót fújta a fúvószenekar, és harsogták a felvonulók, hogy: „Bátran előre, elvtársak, / irgalmat nem ismerünk, / mert aki ellenünk támad, / annak nem kegyelmezünk.” Aztán 1989 után egy hosszú-hosszú pillanatig úgy látszott, béke lesz, miután közben lezajlott a közvetlen közelünkben, a volt Jugoszláviában egy véres háború. Béke is lett, de ahogy látom, továbbra is csak hidegbéke ez, és újabban az éppen hatalmon lévő kormányok szerint megint egy mesterségesen kreált ellenségképpel kellene megküzdenünk, hol a romlott Nyugattal, hol egymással. Már a politikában is inkább ellenségek vannak, mint ellenfelek.
Mostanában a világjárvány is alkalmat adott arra, hogy háborús hangulatban éljünk nap mint nap... Ha belegondolok, évtizedekre visszatekintve is alig-alig tapasztalhattam, hogy milyen az igazi béke.
A személyes életemben viszont béke van. Sok béke. Ülni kint nyári délutánokon a verandán a feleségemmel egy kávé mellett, nézni a szomszéd háztetőn a galambokat vagy a cseresznyefán meg-megpihenő verebeket, rigókat, néha egy-egy rozsdafarkút. Meg a fölöttünk keringő varjakat és sirályokat.
– Ön szerint hol tartunk az egymással való megbékélés szintjén Romániában?
– Soha nem hittem, hogy a megbékéléshez elég egymás megismerése, és hogy csak akarni kell, és máris szeretni fogjuk egymást. Van egy közmondás, Erdélyben sokfelé ismert, franciául így hangzik: Les bons comptes font les bons amis. Magyarul valahogy így: Jó elszámolás teszi a jó barátot. Ősi ellenségünk volt a török, az Egri csillagok máig minden magyar gyerek lelkesítő olvasmánya, de ki haragszik még igazán a törökre? Eltűnt a konfliktushelyzet, eltűnt az ellenségeskedés is. Vagy a lengyelekre is azért gondolunk rokonszenvvel, úgy vélem, mert nincsen vitánk velük, és nem is kell félnünk tőlük. A szomszédokkal más a helyzet.
De 1989 óta változott a viszonyunk például a románokkal is. Fel-fellángol az ellenségeskedés ma is, de harminc év alatt mégis megoldottunk jó néhány vitás kérdést, és mindahányszor valamicskével közelebb kerültünk egymáshoz.
1990-ben vér folyt a kétnyelvű feliratok miatt Marosvásárhelyen, viszont amikor törvény született a kétnyelvű feliratokról, és elkezdték alkalmazni ezt a rendeletet, fokozatosan csitult a feszültség. A románoknak is rá kellett jönniük, hogy nem omlott össze Románia a kétnyelvű feliratoktól. Persze le-lemázolnak ma is feliratokat, de éppen a minap láttam, hogy el is ítéltek valakit, aki megrongálta a magyar helységneveket. Hidegbéke még ez is, nem az igazi, és nemcsak a futballban, hanem másutt is izzik a hamu alatt a parázs. Minden attól függ, haladunk-e tovább az igazi béke felé, vagy elindulunk visszafelé.
– Mi lehet a megbékélés akadálya?
– A kizárólagosság, a befelé fordulás, a másságtól való félelem nem terem békét, csak háborúságot. A legfőbb akadály pedig az, ha nem próbálunk folyamatosan megoldást keresni az egyenlőtlenségre, népek, nemzetek, etnikumok, nyelvek, kultúrák, vallások között. Egyenlő esélyek nélkül nincsen béke.
[caption id="attachment_65100" align="aligncenter" width="339"]
Októberi lapszámunk – Katt a képre a megrendeléshez[/caption]
– Volt-e olyan helyzet a politikában töltött évek során, hogy a béke múlt egy-egy döntésen?
– Igen, ha arra gondolok, hogy az igazi béke tulajdonképpen az elnyomás, intolerancia, egyenlőtlenség felszámolását jelenti, akkor minden politikai döntés, amely közelítette a magyarokat és románokat, egyúttal ehhez a valóságos békéhez is közelebb vitt minket. De nem akarom megkerülni az éles választ: 1990. március 19–20 után nemcsak Marosvásárhely, hanem az egész ország békéje múlt azon, hogy tárgyalóasztalhoz ülünk-e a románokkal ott helyben, vagy hagyjuk polgárháborúba sodródni a két közösséget. Ma is állítom, hogy ez akkor valós veszély volt.
– Van-e, lehet-e szerepe a nőknek a béke megszerzésében, fenntartásában?
– Próbálok óvatosan fogalmazni, mert a kérdésben máris benne van, hogy különbséget lehet tenni a férfiak és nők társadalmi szerepe között. Márpedig mostanában nem illendő úgymond ez a különbségtétel. Persze ez csak félreértés,
nem egyformáknak kell lennünk, hanem egyenlőknek. Azt hiszem, a nők valóban béketeremtők voltak mindig.
Pontosabban: majdnem mindig. Van ugyan egy nagy háború a történelemben, vagy inkább csak az irodalomban, Trója ostroma, amely egy nő miatt robbant ki, de ez is minden bizonnyal csak legenda. Férfiak is, nők is szerelemre születtek, ám a nők mindenképpen szeretetre is. Nem vagyok híve annak, hogy mindenütt arányszámot állapítsunk meg férfiak és nők között, de minél több a nő például a parlamentben, annál több az esély a konfliktusok elkerülésére, vagyis a békére.
– Múlik-e valami azon, hogy „kisemberként" megpróbálunk tenni a békéért – a saját lelki békénken kívül –, vagy pedig a világ nagy háborúi, békekötései nem múlnak rajtunk?
– Rajtunk is múlik minden. Kisebb vagy nagyobb mértékben persze. Gavrilo Princip, aki lelőtte Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörököst, kisember volt-e? Azelőtt talán igen, de abban a pillanatban, hogy eldördült az a lövés, már nem. És egyáltalán ezen múlt-e az első világháború kitörése? Igen is, nem is. De egy biztos:
ha a kisember hajlandó a saját fejével gondolkozni, és nem dől be annak a demagógiának, amellyel sokszor a „nagyemberek” ámítják, sokkal kisebb az esélye a háborúnak.
Ez a különbség a demokrácia és a diktatúra között. A demokráciában van legalább egy szavazatunk a sok millióból, a diktatúrában viszont legfeljebb ágyútöltelékek lehetünk, ha baj van. A demokráciában a lelkiismeretünkre hallgatunk, a diktatúrában a diktátorok mondják meg nekünk, hogy mit kell tennünk.
[caption id="attachment_65094" align="aligncenter" width="339"] Katt a képre a megrendeléshez – Októberi lapszámunkban igent mondunk a békére![/caption]
– És végül: Ön szerint lehetséges-e a világbéke?
– Ma már csakis a világbéke lehetséges. Annyira lerövidültek a távolságok, és olyan kicsi lett a bolygónk, hogy bármi is történik tőlünk tízezer kilométernyire, gyakorlatilag abban a pillanatban tudomást szerzünk róla. Hiába takarnánk el a szemünket, s tapasztanánk be a fülünket, úgyis eljut hozzánk minden szörnyűség, ami a különböző világrészeken zajlik. Gondoljunk Afganisztánra! Vagy azelőtt Szíriára. Sorolhatnám. És itt nemcsak a szánalomról vagy könyörületről van szó, ami elől nem bújhatunk el, hanem arról is, hogy
ami máshol zajlik, az is kihat ránk. Egy a bolygó, egy a légkör, egy a globális felmelegedés, de lassan-lassan egy a gazdaság is. És egy a járvány.
Lám, a pandémia mindannyiunkat egy táborba terelt ideig-óráig, ugyanúgy vártuk az oltóanyag kidolgozását Marosvásárhelytől New-Yorkig. A vírus a legmagasabb kerítésen is áthatol előbb-utóbb. Mint ahogy attól is megváltozik az életünk, ha a föld túlsó oldalán háborúzik valaki. Helyi béke, regionális béke, hidegbéke lehetséges egy időre, de ez nem elég. Hogy a világbéke illúzió? Nem biztos. Az emberiség képes az önmegtartóztatásra. Gondoljunk csak a nukleáris fegyverekre. Vannak egyezségek, és ezeket eddig, így vagy úgy, mindenki betartotta.
Fotó: Haáz Vince
