A lány az igazit kereste, a fiú szintén. Egyelőre külön-külön. Amikor először összefutottak, meg is beszélték ezt egymással, sok egyéb mellett. Mi több, úgy döntöttek, hogy találkoznak még, és beszámolnak egymásnak arról, hogy mennyire sikeres a párvadászat. Beszélgetéseik egyre meghittebbek lettek, és egyre nyíltabban beszéltek egymásnak arról, hogy mire vágynak, hogyan képzelik el azt az embert, akit becézgetnének, és akitől cirógatást várnak.
{hirdetes}
Az estébe nyúló csevegések szép csendesen kedves és figyelmes barátsággá alakultak, türelmesen meghallgatták egymást, és óvatos tanácsokkal igazgatni próbálták a másik életét. Az őszinte nyitottságnak mindketten örültek, és a „kit látnék szívesen melletted” téma mellé fokozatosan belopózott a kevésbé fontosnak tűnő sok egyéb: miért jó a zöld tea, milyen előnyei vannak a napsütésnek, miért szebb a műkorcsolya a focinál, vagy hogyan távolítsunk el kullancsot a fejbőrből. A csevegések rendje olyan kiszámíthatóvá lett, mint hajnal után a napvilág, s szürkület után a sötét.
Az évek közben suhantak mellettük, s egy csendes őszi napon egy udvaron, egy házban, de barátokhoz illően külön ágyban találták magukat. Úgy érezték, hogy még mindig az a kérdés volt a legerősebb kötelék közöttük, hogy hogyan is találják meg az igazit, s ha néha kételkedve rágódtak, akkor azzal biztatták egymást, hogy talán nem is erre, hanem a más-világra van az kitalálva. Ekkor már jobban ismerték egymást, mint önmagukat. A férfi tudta, hogy a nő miért a fehér csokit szereti a legjobban, hogy miért fordít mindig csak egyet a kulcson a zárban, hogy hol tartja a kisollót, és miért nem bírja a frottírtörülközőt. A nő ugyancsak tisztában volt vele, hogy a férfi miért dudorászik zuhanyozás közben, miért sózza túl a levesét, ki a kedvenc vízilabdása, és miért szereti a bőrcipők illatát.
Miután nem ették az egymás életét, de megették a kenyerük javát, majdnem egyszerre szólította őket el a halál, az emberek pedig egy idő után már nem is emlékeztek pontosan, hogy melyik ment el előbb, csak azt tudták, hogy a másik bánatában sietett utána. Amikor a trombitaszó felcsendült, egyszerre járultak az Úr színe elé, aki melegen mosolyogva szólt hozzájuk:
− Példás földi életetek után, íme megkérdem tőletek, mi az, ami igazán boldoggá tenne titeket itt, a Mennyeknek országában?
− Tudod, Uram, mi csak az igazira vágytunk odalent, azért sóvárogtunk mindketten, hogy megtaláljuk azt, aki mellett a legboldogabbak lehetnénk…
− Értem – szólt az Úr –, akkor maradtok békés együttlétben az idők végezetéig.
− De, mi… csak… csak barátok… tudod, Uram, mi végig mást képzeltünk magunk mellé – motyogták meglepődve.
− Mindegyik azt teszi odalent – intette le őket az Úr –, de ti legalább szépen csináltátok, jutalomképpen maradtok hát együtt békében és szeretetben – és azzal szépen elbocsátotta őket.
Az emberpár szinte ijedten nézett egymásra, mintha most látnák egymást első alkalommal, s valahogy olyan furcsán mérték fel egymást, mint még soha. Ki érti ezt? – gondolták mindketten.
Eközben az Úr odahajolt az első angyalhoz, és suttogni kezdett:
− Láttad őket? Nem értem, hogy miért kellett ezen meglepődniük. Ki érti ezt?
