„Hosszú évekig kerestem az okát, miért nem sikerül társat találnom, annak ellenére, hogy kifejezetten társaságkedvelő nő vagyok. Rengeteg töprengés után sem tudtam megfejteni, mi lehet a baj velem, miért nem kellek senkinek több mint tíz éve” – kezd történetébe a negyvenéves Andrea. „Sejtettem, hogy párkapcsolati sikertelenségeimnek köze lehet ahhoz, hogy apa nélkül nőttem fel, hogy nem volt előttem követendő férfi-nő példa, de
közel negyven voltam már, amikor sikerült felismernem, hogy édesanyámtól milyen mintákat és »mantrákat« kaptam. »Nincs szükségünk férfira! Erősek vagyunk!
Megoldjuk az életünket férfi nélkül is!« – mondogatta, mintegy önerősítésként, magának, és nem is sejtette, mennyire belém égnek a mondatok, s hogy ez egész felnőttéletemet meghatározhatja” – meséli Andrea.
„Anyámat hallom a mondataimban”
„Évek teltek önismereti munkával, mire leesett, hogy a példaképnek tartott erős nőtől ezt szívtam észrevétlenül magamba. Egy alkalommal a nővérem kért meg egy nagyobb bevásárlásra, bár van neki férje, csakhogy ő nem akart segíteni a beszerző körútban. A negyedik doboz vizet cipeltem fel az emeletre, patakokban folyt a dühöm a hátamra, »hogy az Istók áldjon minden tohonya férfit!«, forrongtam magamban. Ilyen férfi biztos nem kell nekem, erősödött meg ott bennem, és első alkalommal hallottam meg anyám hangsúlyát a saját mondataimban.
Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, az ő álláspontját szajkózom a férfiakkal – és még ki tudja, mi mindennel – kapcsolatban. Nem én nem kellek senkinek, nekem nem kell senki! – hasított belém aznap”
– összegzi felismerését Andrea.
A szüleinktől kapott útravaló kérdésköre merült fel nem sokkal ezelőtt egy csajos konyhai beszélgetésben is, az észrevétlenül magunkévá tett családi „életfilozófia”, s hajnalig meséltük egymásnak, kinek milyen mintákat adott az édesanyja. Mindannyiunknak számtalan megosztani való emléke akadt, fájdalmasan őszinte, sírós éjjel kerekedett, s miközben ki-ki saját anyja történeteit mesélte, mosolyogva figyelmeztettük egymást: „De hát te is mindig ezt mondod, épp ezzel a hangsúllyal!”
Belénk égett minta
„Egész kamaszkoromat megkeserítette édesanyám zsörtölődése, egész sora volt az íratlan házi szabályoknak: az evőeszközök borogatása, a vasalás iránya, az ételek megfelelő tárolása, mindennek megvolt a »normális« szabálya, ideje és iránya – meséli Emese. – Egyetemi éveim alatt vettem észre magamon, hogy ugyanezekkel terrorizálom én is a lakótársaimat, ugyanúgy, mint ő, ugyanazokkal a szavakkal” – magyarázza mosolyogva.
És hasonló a helyzet szüleink fel nem dolgozott sérüléseivel, szerzett vagy örökölt traumáival, de a gyereknevelési mintákkal kapcsolatban is. Legtöbbjüket észrevétlenül kapjuk, és mi is továbbvisszük magunkkal.
„Még meg sem született a gyerek, már nagy pontossággal meg tudjuk mondani, hogyan fog egyéves korában kötődni, és mennyire érzi magát biztonságban a világban, pusztán abból, hogy leendő anyukájával elbeszélgetünk a saját gyerekkoráról. (…) Ahogy az anya beszél – szavaiból, elakadásaiból, emlékei szegényességéből vagy részletességéből, apró testi jelzéseiből, történetei összefüggéseiből – kirajzolódik, milyen tudattalan érzelmi mintákkal rendelkezik. Ezek határozzák majd meg, hogyan nyúl a gyermekéhez, mennyire lesz képes megtartani, elhordozni a feszültségeit, mennyire tudja átadni önmagát a kapcsolatnak, de azt is, hogy engedi-e, tudattalanul elősegíti-e gyermeke önálló személyiséggé válását” – írja Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sorsban.
Minden szülő gyerekként kezdte
A klinikai szakpszichológus azonban hangsúlyozza: mielőtt szüleinket hibáztatnánk a tőlük kapott mintákkal kapcsolatban, ne feledjük, hogy mindannyian gyerekként kezdték az életüket. „Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, gyerekkorunkban nem jól bántak velünk, nem kaptunk olyan törődést, odafigyelést, mint amire szükségünk lett volna, túlságosan merevek vagy követelőzők voltak, ne feledjük,
ők is csak a kapott szeretetmintákból tudtak építkezni.
Ha ezek a minták hiányosak vagy szegényesek voltak, akkor nem sok lehetőségük volt valami mást adni nekünk” – magyarázza Orvos-Tóth. Ahhoz azonban, hogy valóban szabad életet élhessünk, tudnunk, ismernünk kell, hogy szüleink mi mindenen mentek keresztül, milyen csomagot hoznak magukkal – tanácsolja a klinikai szakpszichológus. Jó, ha néha emlékeztetjük magunkat: amilyen velünk volt az édesanyánk, jó eséllyel mi is olyanok leszünk majd a saját gyermekeinkkel való kapcsolatainkban. Tudattalanul és akaratlan. Csak annyira hibáztassuk őt, mint amennyire majd magunkat fogjuk tudni!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
