Koszika: Az anyatejjel szívtam magamba a népzenét

Koszorus Krisztina, vagy ahogyan sokan ismerik, Koszika szókimondó lány, karakteres véleményét vállalja mindig, minden témában, minden helyzetben. Ő a Koszika & The HotShots zenekar frontembere, menedzsere, zeneszerzője, szövegírója egy személyben. Hogyan tud létezni otthonába bezárva egy színpadhoz, közönséghez szokott zenész, milyen marosvásárhelyinek lenni, hogyan állunk Erdélyben az állatvédelemmel? A Szebeni Nemzetközi Jazzfesztivál legjobb énekesi címét is elnyerő, csupa mosoly énekesnővel beszélgettünk.

(…)

– Frontember és menedzser is vagy egy személyben. Bírod a sok munkát?

– Sokkal többet dolgozom, mint bárki a zenekarban, és ez anyagilag nem igazán térül meg nekem, még szerencse, hogy nem is a pénzért csinálom (felkacag). Főleg én írom a dalokat, szövegeket, szerződéseket szerkesztek, alkudozom, sajtóközleményt írok, interjút adok, pályázok, próbát szervezek, kapcsolatot tartok, ugyanakkor az is igaz, hogy az elismerő szavakat, kedves üzeneteket is inkább én kapom a közönségtől. Szerencsére a feladatok elvégzésében a párom is részt vesz, amiért nagyon hálás vagyok. Egyébként ő a zenekar gitárosa, és az új dalaink társszerzője, producere. Ugyanitt szponzort keresünk! (nevet) Vagy egy ügyes, tapasztalt menedzsert, koncertszervezőt, „könyöklőt”. Egy ilyen ember sok terhet levenne a vállamról!

– A Facebookon sokat emlegeted a családodat. Mit adott neked régen, és mit ad ma a család?

– Nagyon fontosak nekem a családtagjaim, gyakorlatilag azzal, ahogyan léteznek, már elindítottak egy úton. Kisgyerek korom óta az volt a természetes, hogy zene van körülöttem, mindenki muzsikál, táncol, énekel. Meglehetősen szabad, bohém, művész életvitelt láttam és örököltem, ami érdekesen fonódott, fonódik össze a népi kultúra ápolásával. 

– Szüleid szakmája is népzene, néptánc közeli.

Hirdetés

– Édesanyám, Eötvös Mária a Székely Népi Együttesnél, vagyis a későbbi Maros Művészegyüttesnél táncolt, aztán énekes szólistaként szerepelt, majd születésem után nem sokkal, mivel késői gyerek vagyok, nyugdíjba is jött. Édesapám, Koszorus Kálmán Antal prímás és zenekarvezető volt több mint 40 évig ugyanitt. Együtt összejárták a fél világot, és hirdették az erdélyi kultúrát. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy az anyatejjel szívtam magamba a zenét, a népzenét, és lett az első választott hangszerem a hegedű, édesapám hangszere, a második pedig édesanyám „hangszere”, az énekhang.

 – A testvéredet is sokat emlegeted a közösségi hálón, emlékezel rá. Őt fiatalon elveszítettétek. Hogy vagy, hogy vagytok, hogyan tudjátok feldolgozni, ami történt? 

– Erről még sosem beszéltem publikusan. Nem is igazán tudom, sikerült-e teljesen feldolgoznunk, vagy hogy most hol tartunk a gyászban. Főleg nem tudnék a szüleim nevében nyilatkozni, mert a szülői szeretet nem hasonlítható még a testvéri szeretethez sem. De akinek volt már nagybeteg közeli hozzátartozója, az tudja, eljön az a pont, amikor már hálás érzés nem aggodalommal és a „mi lesz ha” kétségbeesésével gondolni valakire.

Most már nem hasít belém a fájdalom minden órában, szeretettel keresgélek az emlékek között.

Bánom, hogy nem ismerték meg többen Kálmit, a testvéremet, mert ő nagyon nagy erő volt mindannyiunk életében, és nagyon sokat tanultunk tőle, általa. Óriási űrt hagyott maga után, sok embert megérintett az, ahogyan élt, az értékrendszere. (…)

A teljes cikk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában olvasható.

Fotó: Rab Zoltán