„Az utóbbi évek egyik legjobb vásárhelyi produkciója született meg, amelyet a nagyszerű szöveg, a precíz rendezés, a parádés előadásmód és a pazar humor jellemez, sodró, magával ragadó és könnyesre kacagtató tragikomédia a húsz-huszonegyedik század fordulójának erdélyi, székely-magyar örök aktualitásba vesző kérdéseiről. Pálinkával, rengeteg pálinkával öntözötten…” – írta az előadásról született első kritikában, még 2011-ben Kaáli Nagy Botond.
„A Bányavirág egy lepukkant, Isten háta mögötti község (nem falu, község! – ahogy többször is kikérik maguknak a szereplők) egyik deszkából ácsolt házában zajlik. Itt él Iván (Viola Gábor) és két hónapja a városból hazatért féltestvére, Ilonka (Nagy Dorottya), kik közösen gondozzák évek óta ágyban fekvő apjukat. Állandó vendégük Illés (Kovács Botond), a jószívű, de idülten kretén nagygazda és Ivánra áhítozó, folyton kompótokkal érkező felesége, Irma (Gulácsi Zsuzsanna), valamint (és legfőképpen) a legjobb barát, a helyi körorvos Mihály (Bányai Kelemen Barna).
Ebben a szoba-konyhából álló mikrokozmoszban zajlik a játék. Innen vágyik el mindenki: az egykor munkát adó bánya évek óta bezárt, az öngyilkosság járványként terjed. Iván eladná a házat és a városba költözne, de ezt nem teheti meg, ameddig az apja meg nem hal. Ilonka otthagyta normális életét és hazaköltözött. Irma szereti Ivánt, de ott a kótyagos férje, Iván is szereti Irmát, de fontosabbak számára az elvei. A doktor mindenkit szeret, legfőképpen a pálinkát, egyvalakit utál csupán: saját magát. Ezen keretek között indul a játék és a játékkal együtt a Martin McDonald ihlette, gonosz és kíméletlen, furcsamód mégis együttérző irónia…
A színészek játéka, az igencsak játszható szöveg viszi előre a cselekmény hiánya ellenére is megtorpanásoktól, törésektől mentes, pattogó ritmusú, harsány közönségröhejeket eredményező előadást,
amely csontra csupaszítva mutatja meg, hogy az elszegényedett, munkanélküliséggel, öngyilkosságokkal terhelt kisebbségi magyar közösségekben ez van, függetlenül attól, hogy a Mezőséget, a Partiumot, avagy a Székelyföldet nézzük-e. Nem fordul át, nem a nemzeti érzést, érzelmeket gyalázza, hanem a körülményeket ábrázolja, ezek segítségével belülről mutatja fel, hogy hová jutottunk, juthatunk. És teszi mindezt nem a köldöknézés, hanem a nevettetés eszközével, a székely-magyar humor és vitriolos gúny mesterfokú felhasználása által, oly módon, hogy több esetben nem tudjuk, sírjunk-e avagy inkább nevessünk. Amúgy mindegy: a könny így is, úgy is folyni kezd.” Részlet: Kaáli Nagy Botond: Elborult crescendo címmel megjelent kritikájából (2011)
Fekete humorból katarzis
A Yorick Stúdió húszéves fennállásának alkalmából idén felújították a Sebestyén Aba rendezte előadást, az eredeti szereposztással. Már ez is ritkaság az erdélyi színjátszásban. És bár az azóta a Tompa Miklós Társulat irodalmi titkárává lett Kaáli Nagy Botond felkérésünkre – érthető okból – némileg szabadkozott, színikritikusként és nézőként a 2025-ös Bányavirágról is írt néhány sort.
„A produkció az eltelt másfél évtized folyamán legendává nemesedett, és bebetonozta mind a Székely Csaba drámaírói karrierjét, mind pedig a Yorick Stúdió helyét a szakmában.
Ez volt az a produkció, amely mindkettőjüket széles földön ismertté tette. A Yorick fesztiválján előadott két előadás igazi különlegességnek, színházi esszenciának bizonyult több okból is: sok-sok év után felújították, ám csak kétszer, e két alkalommal vitték színpadra, további élete kérdéses. A produkciót az eredeti díszletek között, az eredeti játékmóddal, az eredeti szereplők adták elő – Bányai Kelemen Barna, aki jelenleg a budapesti Katona József Színház színművésze, például emiatt tért haza rövid időre Magyarországról…
És a 2025-ös Bányavirág ismét hatalmasat ütött: legalább akkorát, mint annak idején – szinte pajzán öröm volt a fiatal nézőkre gyakorolt hatását szemlélni. Mi, „öreg rókák”, akik tudtuk, hogy a temetésről való hazaérkezés a kortárs magyar színház egyik legkiválóbb jelenete, őszintén örvendtünk annak, ahogyan ezt az azóta színházba növő, és másként felnövő generáció reakciója is teljes mértékben alátámasztotta.
Az eltelt másfél évtized pedig jót tett a produkciónak: a színészek korban is közelebb állnak az általuk játszott karakterekhez, és noha játékuk már a bemutató idején is kiváló volt, az azóta szerzett tapasztalat még hitelesebbé tette azt.
Összegezve: igazi időutazás, felhőtlen felröhej-sorozat, valódi, ám fekete humorból épülő katarzis, hatalmas élmény volt a 2025-ös Bányavirág. És aki ott lehetett, annak megtiszteltetés is: hiszen ki tudja, mikor láthatjuk újra a deszkákon a kortárs magyar színház egyik korszakalkotó, legendává érett előadását. Amely éppolyan aktuális ma, mint születése idején, és ugyanilyen aktuális lesz tizenöt év múlva is.”
korábban írtuk
Virág Ágota: Élmény legyen a fotózás, ne stresszforrás
Rokonságában az átlagosnál jóval magasabb az egy főre eső pedagógusok és művészek száma. Nem véletlen tehát, hogy a híres háromszéki Haszmann család leszármazottjaként, Virág Ágota is egy művészeti ágban, az újszülöttfotózásban találta meg hivatását.
