Brassói fotóművész, akinek legutóbbi alkotásai erős üzenetet hordoznak, némelyik konokul dörgöli arcunkba a velünk lüktető valóságot. Mindezt úgy teszi, hogy fotói több száz éves festmények és világhírű festők munkáinak replikái, más szemlélettel. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. májusi lapszámában jelent meg.)
Kimondottan szégyenlős, szűkszavú és félénk gyerek volt, és a mai napig sokkal hatásosabban fejezi ki magát vizuális módszerek által. Gyerekkorából hordozza magában a művészet iránti vonzalmát, alkotásaiban megjelennek saját családtagjai is.
– Mikor fedezted fel, hogy érdekel a művészet?
– Valószínű, hogy anyai ágról örököltem, édesanyám is képzőművészetire járt. Jónéhány albuma volt neves művészek alkotásaival, amelyeket gyerekként előszeretettel lapozgattuk a nővéremmel.
„Black and White", Man RAY(1926) után „Love and Fear"
Aztán miután kezdtem kisajátítani a család új „szappandoboz”-szerű fényképezőgépét, édesapám úgy döntött, kezembe adja az ő régi, orosz manuális gépét, hogy inkább azzal bíbelődjek. Innentől kezdve mindig volt benne film, de mindig csak előre kigondolt képeket készítettem vele. Ez a hozzáállásom ma is megmaradt:
Elhatározásom viszont csak Kolozsváron született meg: belecsöppentem a bohém életbe, kreatív emberek társaságába, és úgy éreztem, hogy ez az én utam.
– Hol végeztél?
– Kolozsváron a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem Fotó-Videó-Számítógépes képfeldolgozás szakán végeztem. Tanulmányaimat kiegészítettem egy Erasmus ösztöndíjjal a Poznani Szépművészeti Akadémián, Lengyelországban. Itt bizonyosodtam meg, hogy az igazi „iskola” minden egyén sajátos világnézetéből és tapasztalásaiból fakad.
– Fotóidon ismert festményeket gondolsz és alkotsz újra. Honnan jön az inspiráció?
– A Re-Connect (Újrakapcsolódás) projekt játékként indult ezelőtt négy évvel (jóval azelőtt, hogy trend lett belőle a világhálón), amikor egy kedves barátnőm megkért, hogy készítsek vele olyan fotókat, amelyek kedvenc festőnője, Frida Khalo önarcképeit adják vissza. Az egész folyamat – a kihívás, a dokumentáció, a kellékek beszerzése, a végeredmény öröme – annyira magával ragadott, hogy folytatnom kellett.
2019-ben tovább bővítettem a projekt formátumát, és kezdtem rövid videókat is készíteni. 2020-ban pedig egy fokkal még komolyabbra szerettem volna emelni a replikák konceptuális értékét: azt akartam, hogy a munkáim reflektáljanak aktuális korszakunk problémáira. Négy replikát készítettem a családtagjaimmal (a szüleimmel, a nővéremmel és egy önarcképet) – mindezt a kéthónapos karantén idején. Számomra (is) a legnagyobb lecke volt az élettől.
– Mit üzensz a munkáiddal?
– Hiszek a művészet hivatásában, mert azáltal, hogy görbe tükröt állít világunknak, megláthatjuk benne társadalmunk jelenlegi „lelkiállapotát”, szépségeit vagy esetleges hibáinkat – és ezek a felismerések talán segítenek abban, hogy próbáljunk felülkerekedni saját gyengeségeinken, korlátainkon.
– Ki, mi inspirál a mindennapokban?
– Jelen világom mozgató ereje az az elhatározás, hogy próbáljak minden nap saját magamnak egy jobb árnyalata lenni, levetkőzni azokat a beidegződéseket, amelyeket a múltból hozok.
„The Therapist", René MAGRITTE(1937) után „The Locked Down"
Természetesen ez egy nagyon nehéz meló és nem mindig sikerül, viszont a felismerés, hogy lehetséges, erőt ad a mindennapokhoz. Legnagyobb példaképem egyébként a nővérem. Nála láttam, milyen szép ívet tud leírni az ember önfejlejlesztésben, ha odateszi magát.
– Miben tudsz igazán kiteljesedni?
– A kiteljesedést úgy látom, mint egy spirális vonalat, amely körkörösen befele halad egy centrális pontba, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy „beteljesülés”.
Szeretem az embereket, de szeretek egyedül lenni is. Ha befele fordulok, tudom, hogy mindenem megvan ahhoz, hogy boldog legyek, nem másoktól függ az én „egész”-ségem – és ez segít abban is, hogy a rajtam kívül álló dolgokat szebb fényben lássam.
– Fotóid teljesen más szemléletet adnak, nem szokványosak. Fontos neked, hogy másak legyenek?
– Sokkal fontosabbnak tartom, hogy hitelesek legyenek, mint másak. Legtöbbször az ösztöneimet követem, és nem valami receptet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbálok megfelelni az emberek elvárásainak, mert jólesik a pozitív visszaigazolás, és további motivációt nyújt, ha érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Fotók: Bálint Orsolya alkotásai
Nemes András Csaba kolozsvári szobrász, grafikus a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen tanult, korábban meg Benczédi Sándortól és Vetró Artúrtól. Körülbelül ennyit tudtam róla interjú előtt. Meg azt, hogy valahányszor megláttam egy-egy alkotását, ottfelejtettem magam előtte. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)
Nekünk, európaiaknak is van „kínai nagy falunk”, csak másként hívjuk. Ez az egykori Római Birodalom határvédelmi rendszere (limes), amely egy három kontinenst átölelő védműrendszer, és hazánkban több mint ezer kilométernyi szakaszáról tudunk.
A napokban kezembe került Gál Andrea szemrevaló kötete Bódi Kati rajzaival, a Fecske utca 12. – és egy szuszra kiolvastam az egészet. Huba, Fülöp és Vilmika világa nemcsak a kisiskolásokhoz, hanem még hozzánk, nagyokhoz is közel áll.
„Senki nem lát úgy, mint Bányász Anna” – mondja egy Annáról szóló kisfilmben férje, István. És milyen igaza van. Nagyon sajátos, egyedi látásmódja van Szász-Bányász Anna fotográfusnak, amit fotóin látunk, az maga az élet.
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Illés Márton igazi jó pasi: jó a humora, remekek a sztorijai, tudja élni és élvezni az életet, és nemcsak imádja, de érzi is a nőket. A jellegzetes bariton birtokosa maga is egy életművész. Nyugdíjba készül, és a sármján ez mit sem csorbít.
