– Az elmúlt év mindenkire másképpen hatott. Hogy történt, hogy te épp a versekhez nyúltál?
– Nem is én fordultam a versek felé, ők érkeztek hozzám. A napom kávézással kezdődik, még csend van, és hallhatom a saját gondolataimat. Bár megpróbáltuk pörgőssé, aktívvá tenni a járványhelyzet alatt is a mindennapjainkat, hiányzott valami, amit nem enyhített az éjszakai olvasás, filmnézés. Pörögni kezdett reggelenként az agyam, s nem csak a kávétól.
Kezdtem beírogatni a gondolatokat, sorokat a telefonom jegyzettömbjébe: kávéversek. Magamnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy másnak is megmutatom, ne adj Isten, kiadom.
Izgalmas volt, hogy bár egy-egy szóliftet egész nap hurcoltam magammal, teljes gőzerővel tudtam játszani, sétálni, tanulásban segíteni, matekot, fizikát magyarázni, mesét olvasni, dinócsontokat felfedezni a homokozóban…
– Ki látta először a verseidet?
– A szüleimnek és a barátnőimnek „vallottam be" elsőként. Ők mondták, hogy be kellene avatni egy költőt, írót is, mert úgy érzik, ezek nem kellene a fiókban (telefonban) maradjanak. Akkor hívtam fel Demény Pétert. Elolvasta és tett pár javaslatot, melyek mentén egy kicsit átgyúrtam a szövegeket. Szigorú-kedvesen irányított, majd azt mondta, elküldene egy párat Balázs Imre Józsefnek. Imre válasza az volt, hogy finomak a verseim, le is hozna a Korunk c. folyóiratban egy párat.
Ez olyan furcsa-szép érzés volt, hogy eleinte nem is tudtam hová tenni. Mert nem próba, nem premier, nem előadás, és mégis „fellépés". Jó kis izgalom. Aztán felhívtam Kovács András Ferencet, ő is pozitívan és nagy szeretettel fogadta, és ki is választott egy csokorral a Látónak. Majd Karácsonyi Zsoltot is hívtam, hiszen a Helikon régi olvasója vagyok. Így kerültek a kis telefonos kávéjegyzeteim az irodalmi lapok oldalaira, és ezzel egy nagy vigyor az arcomra.
– Hogyan éled meg ezt a fajta népszerűséget? A közösségi oldalakon kapsz bőven visszajelzést.
– Mikor a postaládából kivettem a lapok tiszteletpéldányait, feszített szét a boldogság-büszkeség és az adrenalin, mint amikor jól megy egy előadás, minden a helyén van, megtörténik a találkozás, és jön a taps. Nos, itt elmaradt a találkozás, az egymásra rezonálás a nézővel. Gondolom, hogy a színésznő bújt ki belőlem, amikor a már megjelent verseimet a közösségi oldalon is megosztottam, illetve rádióban mondtam el azokat. Nem is maradt el a visszajelzés. Sokan hívtak, írtak, gratuláltak, sok virtuális ölelést és tapsot kaptam. Köszönöm!
– Mi inspirál? Hogyan képzeljük el Kézdi Imolát, amikor verset ír?
– Számomra ez egy játék. A színházat nem tudnám egyedül csinálni, ott kell az adok-kapok, és elképesztően szép társasjáték tud lenni. A versekben magammal vagyok, magamat utazom be, illetve azokat a színpadi figurákat, akiket eddig életre keltettem. Van ezekben egyetemi évek kapcsolata, veszekedés, kibékülés, fájdalom, házasság, válás, szerelem, szeretet… minden.
A színházi munkáimban is erősen képi világban gondolkodom, és a verseknél is egy képből indul legtöbbször a szó.
Például a Leopárdmintásra című vers abból indult, hogy sírás után a nagyon fehér bőröm foltos lesz, mint egy leopárdnak a mintái. Vagy egy gőzölgő forró, nagyon édes teát is asszociálok egy kapcsolattal, és „érkezik" hozzá a szöveg is.
– A verseidben nagyon sok a játékosság, s bár a témaválasztás nem mindig vidám, a humort mégis felfedezhetjük bennük.
– A színházat sem tudom – még a legdrámaibb pillanatot sem – elképzelni humor nélkül. És fordítva. Szerintem így lesz húsa, értelme, őszintesége egy pillanatnak. A steril dolgoknak, érzelmeknek, mi értelme? A legszebb visszajelzés eddig: „Imola, amikor írod, a tieid, amikor olvasom, az enyéim! Értem és érzem a verseid, mert megszólítanak, és el is érnek hozzám." A humorral kevert könnyek, sebek, mindig hamarabb száradnak, gyógyulnak.
– A verseket magadnak írod inkább vagy az olvasóknak?
– Egy jó barátnőm így fogalmazta meg: olyanok a versek, mint egy nagyon személyes napló, amit azért írtak, hogy majd egyszer valaki elolvassa. Ez a kettősség lehet a válasz, mert ugyan az első szövegeknél nem gondoltam, hogy ezt nyomtatásban fogják olvasni, biztos, hogy a színésznő ott motoszkált a fejemben, akkor is, ha csak a szűk családom olvasta volna el. És igen,
magamnak írom, magamat kutatom, beutazom a lelkemet, és ha olyan a végeredmény, ami mást is megszólíthat, akkor szívesen megosztom.
Terítéken az érzelmeim, a lelkem, a gondolataim, akár a színházban.
– Ha visszaáll minden a régi kerékvágásba, és egyre több munkád lesz a színházban, a versírás háttérbe szorul majd?
– Le van tesztelve a dolog. Pár hétre, megszakításokkal és megszorításokkal ugyan, de visszatértem próbálni, és bár az elején a versek tekintetében úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, akinek éjfélkor eltűnik a szép ruhája, hintója, stb., a versek itt maradtak velem, olyan is volt, hogy a jelenet után, a szünetben már lejegyeztem egy pár gondolatot, és másnap reggel próba előtt kávévers lett belőle.
Fotó: Dávid Helga
korábban írtuk
Nagyálmos Ildikó: „Az ökörnyálban is meglátom a szépet”
Félmozdulattal költ Papírtájat, Panna-verseket a Lábujjhegyen túl. Erdélyi gyerekek ezreinek ő A Költő. Tizenöt éve közöl a Napsugár és Szivárvány gyermeklapokban, újságíróként a vidék a kedves terepe. Nagyálmos Ildikóval boroztunk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi lapszámában jelent meg.)
