• Fotó: Hoffmann Edit
– Nem akármilyen családba születtél... Gondolom, már gyermekkorodban körülvett téged a művészet, a kultúra. Milyen volt ilyen közegben felnőni?
– Gyermekként ez volt számomra a természetes közeg. Egyrészt apám révén, másrészt édesanyám a Képzőművészeti Főiskola főkönyvelője volt, így sok olyan beszélgetésnek voltam tanúja, amely a képzőművészetről szólt. Másrészt természetesen nagyapám miatt is. Egész kisgyermekkoromtól kezdve olyan szűkebb világ vett körül, amely a kultúra és a művészetek irányába terelt. Így utólag nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen közegben nőhettem fel, és olyan értékeket szívhattam magamba, amelyek meghatározóak voltak egész életemre.
– Bár édesapád képzőművész volt, te mégis a zene felé fordultál a tanulmányaid által. Hogyan történt ez az irányválasztás? Korán megmutatkozott a tehetséged?
– Gyermekkoromban sokat rajzoltam, apám dicsérte is a rajzaimat. Miután azonban iskolába kerültem, egyáltalán nem foglalkoztatott a rajzolás. Mai napig sem. De a zene szintén jelen volt a családban. Édesanyám fiatalon zongorázott (aminek a háború vetett véget), édesapám hegedült a kollégiumi évei alatt, és talán emiatt
korán felfigyeltek arra, hogy tisztán és jól énekelek, így hát zeneóvodába adtak.
Onnan Csalah Márta zeneóvónéni javaslatára vittek el a zenelíceum kiváló tanárához, Guttman Mihályhoz, Misi bácsihoz. Ő meghallgatott, és azt javasolta, hogy Zsurka Péter kiváló hegedűtanárhoz iratkozzam be hegedülni. Ez így is történt, első osztálytól kezdve ő volt a hegedűtanárom. Így kezdődött az én zenei pályám.
– Nagy hegedűművész akartál lenni, vagy esetleg tanítani szerettél volna?
– Nem akartam feltétlenül hegedűművész lenni, de mindenképpen hegedülni akartam. Nagyon szerettem a Guttman Misi bácsi zenekarában játszani, és akkoriban nem is tudtam másként elképzelni az életemet, mint, hogy zenéljek. Zenekonzervatóriumba készültem tehát felvételizni, hegedű szakra.
Háromszor felvételiztem sikertelenül, egy olyan időszakban, amikor a bejutást nem feltétlenül a tehetség vagy a szorgalom határozta meg, és a családi hátterem sem segített…
Nagyon csalódott voltam. Akkor úgy éreztem, hogy én többet se hegedűt, se kottát nem akarok látni. És akkor egyszer csak felhívott Györkös Mányi Albert, a Zenelíceum klarinéttanára, aki azzal keresett meg, hogy szeretné, ha Tordaszentlászlón, a szülőfalujában hegedülni tanítanám az ottani gyermekeket. Nagyon meglepett a felkérése. Előbb vonakodtam, nem tudtam elképzelni magam tanárként, majd a tanár úr biztatására mégis belevágtam. Így kezdtem el 1982-ben hegedűt tanítani Szentlászlón, majd a községhez tartozó Magyarfenesen is. Hamarosan ráeszméltem, hogy mennyire szeretek tanítani. Ezt pedig Györkös Mányi Albertnek köszönhetem.
• Fotó: Kós Katalin Zsuzsanna archívuma
– És most itt ülünk a Györkös Mányi Albert Emlékházban, évek óta te kezeled a zenetanár és festő hagyatékát. Ennek köze van az általad elmesélt epizódhoz?
– Nem, nincs köze. De érdekes a sors. 1987-ben az első férjemmel és a fiunkkal Erdővidék központjába, Barótra költöztünk, ahol többek között folytattam a hegedűtanítást. Majd tizenkilenc év után, 2006-ban, a megváltozott családi helyzetem miatt visszaköltöztem Kolozsvárra, és egyszercsak az EMKE akkori elnöke, Kötő József – egy rövid együttműködésünket követően – megkérdezte, hogy volna-e kedvem megpályázni a Györkös-háznak az igazgatását…
Rengeteg tervvel vágtam bele a munkába.
Lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de valahogy azt érzem mai napig, hogy Györkös Mányi első, a hegedűtanításra való felkérése után továbbra is „követte” az életutamat, és „valahonnan fentről” úgy igazította, hogy én foglalkozzam a hagyatékával, amit én nagy örömmel teszek azóta is.
– Említetted, hogy évekig Erdővidéken éltél. Ha jól tudom, életednek az is egy nagyon tevékeny korszaka volt. Mesélnél erről?
– Miután Barótra költöztünk, ott is rám talált a zene – vagy én a zenére. A férjem bemutatott néhány embernek, akik már korábban is foglalkoztak zenéléssel, és akik közül néhányan már muzsikáltak az Erdővidéki Camerata régizene együttesben. Akkor, 1988 decemberében támadt az ötlet, hogy szervezhetnénk valamilyen együttest. Végül a régizenélés mellett döntöttünk, és megalakítottuk a Kájoni Consort régizene-együttest. Volt néhány koncertünk is, de
az igazi lendületet a rendszerváltás adta, mivel 1990-ben újjáéledt a ’86-ban betiltott Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelyen mi is részt vehettük.
Attól kezdve évente jelen voltunk a fesztiválon. Az együttesnek egyik művészeti vezetője és menedzsere voltam, hegedűn, brácsán, ritmushangszereken játszottam, ugyanakkor énekeltem is. És időközben, még 1987-ben megszületett a lányunk is. Mindeközben magántanítványokkal foglalkoztam, hegedűt tanítottam. Hivatalos munkahelyem akkoriban a városi kórház járóbeteg-rendelője volt, ahol orvosírnokként dolgoztam két évig. Akkoriban a járóbeteg-rendelőből hazafelé menet a városi művelődési ház és könyvtár előtt kellett elhaladnom. A könyvtár vezetőjével, Deák Vilmával jól ismertük egymást, kiváló kultúrember volt: író-olvasó találkozókat, kiállításokat szervezett.
Egy nap az ajtóban cigizve rám kiáltott: „Katika, nem jön át a művelődési házba igazgatónak?”
Nagyon meglepett a kérdés. A művház akkoriban vezetés nélkül maradt, mivel az elődöm nyugdíjba vonult. Mondtam, hogy fogalmam sincs, mit kell tennie egy művelődésiház-igazgatónak. Végül néhány hónap gondolkodás után, 1991-ben versenyvizsgáztam az állásra, megfelelőnek bizonyultam, és elkezdtem a munkát. És ezt a munkakört is nagyon megszerettem. Aztán 2001-ben létrejött a gyermekvers-feldolgozásokat játszó együttesünk, amelyet Kelekótya névre kereszteltük. Egyre több koncertfelkérést kaptunk, az együttes nagyon népszerűvé vált. Nagy bánatomra ettől az együttestől is meg kellett válnom, amikor visszaköltöztem Kolozsvárra. Közben 2001-ben megalakítottuk a művelődési ház Erdővidék Néptáncegyüttesét is. Szerencsésnek tartom magam, mivel 1978-ban bekerültem a kolozsvári táncházmozgalom alapítóinak társaságába. A táncház betiltásáig sok estét tölthettem velük, Kallós Zoli bácsi is gyakran jelen volt, ami felejthetetlen emlék marad.
– És ennyi minden mellett is visszakanyarodtál a tanításhoz. Miért?
– 1991-től 2004-ig voltam a baróti művelődési ház igazgatója. Időközben, a számítógépek megjelenésével egyre több adminisztratív anyagot kértek tőlünk, az én munkám pedig egyre inkább áttevődött a művelődés- és közösségszervezésből az adminisztrációs tevékenységre. Kezdett nagyon elegem lenni belőle, és egy adott pillanatban elhatároztam, hogy felmondok. Ősszel már a vargyasi iskolában tanítottam hegedűt, zeneelméletet és zenetörténetet.
– Közben elvégezted a brassói egyetem zenepedagógia szakát, majd visszaköltöztél Kolozsvárra, új életet kezdtél…
– Igen, 2005-ben elváltam, 2006-ban költöztem vissza Kolozsvárra. Közben elkezdődött a kapcsolatunk Dáné Tibor Kálmánnal, akivel most már tizenegy éve hivatalosan is férj-feleség vagyunk. Ugyanakkor a munkánk is összeköt minket, hiszen ő az EMKE-nél dolgozott sok éven keresztül, az utolsó öt évben a szervezet elnökeként. Ettől függetlenül nagyon sokat segít nekem a Györkös-házbeli tevékenységemben.
– Milyen volt visszatérni Kolozsvárra?
– Nagyon jó. Bevallom, nagyon hiányzott már a szüleim és gyermekeim közelsége (akik időközben felkerültek ide egyetemre – mondanom sem kell: mindkettőjüknek zenei végzettsége van), a város, a régi ismerősök, barátok. Én nagyon szeretem ezt a várost, nem költöznék el innen.
– Körülöttünk Györgykös Mányi Albert festményei, te foglalkozol ezzel az izgalmas hagyatékkal. De volt-e olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy a saját családod örökségét kell előtérbe helyezned?
– Édesapám halála után, 2010-ben kezdődött ez igazán. Addig ugyanis ő gondozta a nagyapám, Kós Károly hagyatékát. Nagyapámnak négy gyermeke volt, és mind a négyhez került a hagyatékból valamilyen rész: hozzánk főleg dokumentumok, írások, épülettervek, fényképek, néhány könyv és személyes tárgyak.
Amíg élt, édesapám rendezte a hagyatékot, például a terveket átadta a Magyar Építészeti Múzeumnak. Miután meghalt, rám maradt az ő hagyatéka is és a nagyapámé is.
És őszintén szólva, nem gondoltam egyből arra, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell, azt hittem, minden rendben velük. Azonban amikor közeledett édesapám születésének századik évfordulója, szerettem volna rendezni egy életmű-kiállítást. Ez 2014-ben lett volna, de akkor ez tőlem független okok miatt nem valósulhatott meg.
– Ekkor jött a képbe Szebeni Zsuzsa színháztörténész, Bánffy Miklós-kutató…
– Igen. Éppen nálunk volt látogatóban, amikor meglátta azokat a kis szobrokat, amelyeket édesapám ajándékozott nekem és édesanyámnak egy-egy születésnapkor vagy karácsonykor.
Ezeket addig soha nem látta a nagyközönség. Zsuzsa javasolta, hogy mutassuk be őket. Így született meg az első közösen szervezett Kós András-kiállításunk,
amelyet 2015-ben rendeztünk meg „Ahonnan csak adni lehet…” – Kós András szobrászművész örök érvényű ajándékai címmel. Aztán a száztíz éves évforduló alkalmából volt egy nagyszabású életműkiállítás is a kolozsvári Művészeti Múzeumban, amit meghívtak a Székely Nemzeti Múzeumba, a Haáz Rezső Múzeumba, majd a budapesti Vigadóba is. Hatalmas öröm volt számunkra, hogy mindenhol nagy sikernek örvendett a kiállítás. Ugyanakkor a kutatást is folytatjuk.
– Nagyapád, Kós Károly hagyatéka szintén meghatározó része ennek a munkának. Hogyan kapcsolódott ebbe bele Szebeni Zsuzsa?
– Zsuzsa eredetileg Bánffy Miklóssal foglalkozott, sok éve kutatja a munkásságát, életét. Nos, mivel ugye Bánffy szoros szakmai és mondhatni, jó baráti kapcsolatban állt nagyapámmal, több közös pont is van kettejük életében, munkásságában.
Amikor Zsuzsa felfedezte, milyen anyagokat őrzünk, valóságos kincsesládát talált a kutatásai számára.
Nagyon hálás vagyok neki, mivel egyedül sokkal nehezebb volna ezt a munkát végezni. A Györkös-házbeli munkám, az itteni hagyaték kezelése, rendezése, kutatása, a programok megszervezése teljes embert, sőt, legalább két embert igényel. Ezért gyakran meghaladnak a tennivalók. Talán amikor innen nyugdíjba megyek – és egyre inkább közeleg ez a pillanat – több időm lesz a családi kincsekre, minden vonatkozásban.
