• Fotó: László Ildikó
– Hosszabb, egy évtizedes kihagyás után kezdtél megint festeni. Miért döntöttél így?
– 2019 folyamán döntöttem úgy, hogy neki akarok fogni ismét festeni. Egyébként huszonévig belsőépítészettel foglalkoztam, ez volt a megélhetési lehetőség. Aztán így eltelt 21 év, nagyjából hétvégeken tudtam festeni, és akkor döbbentem rá, hogy az utóbbi öt évben nem festettem semmit. Tehát eltelt úgy öt év, hogy nem vettem a kezembe az ecsetet. Persze közben volt nősülés, házvásárlás, ház rendberakás, volt hová átcsoportosítani ez energiáimat. Élveztem is ezt csinálni, csak közben teltek az évek.
Felötlött bennem, hogy annak idején művészettel akartam foglalkozni. Akkor megbeszéltem a nejemmel, mi lenne, ha egy évig csak festenék. Kibírjuk, nem halunk éhen.
Közben jött az első gyerek, meg a Covid, de mi tartottuk magunkat a tervhez. Nekem pont jó volt, hogy a világ összeomlott, mert nyugodtan alkothattam. Az első év elég termékeny volt, annak ellenére, hogy ismét rá kellett hangolódnom az alkotói folyamatra.
– Gesztusművészetről beszélsz, amikor az új képeket jellemzed. Mire gondolsz, amikor ezt mondod?
– Igazából a lendület a legfontosabb, az a gesztus, amivel felviszem a festéket. Van benne egy kis véletlenszerűség, aztán a végén jön mindig a szándékosság, innen is tárlat címe, a Kontrollált anomáliák. Mindig bejönnek ezek a négyzetek, vagy vonalak, amelyek nekem nagyon fontosak. Több mint száz évvel ezelőtt készültek az első ilyen gesztusművek, talán Jackson Pollock volt, aki csak fröcskölte a festéket a vászonra. Nekem ehhez képest azért szükségem van egy kis kontrollra, egy kis egyensúlyra. Ez a kettősség látszik is a képeken.
– Számodra mit jelent az anomália?
– A kiszámíthatatlanságot. A mai világunkban az anomáliák gyakran megjelennek: lassan oda jutunk, hogy az okos ember jobb, ha hallgat, hogy a buta ne sértődjön meg. Az értékek átrendeződtek, az életünk minden területén anomáliákkal találkozunk, olyannyira, hogy már azok tűnnek a normalitásnak. Rendezett káosz, talán még így lehetne megfogalmazni.
– Összességében mit jelent számodra a nem sokkal ezelőtt Székelyudvarhelyen megnyitott tárlat?
– Elsősorban egy újrakezdést, egy új lendületet. Valószínűleg szükségem volt a külső visszaigazolásra is, hogy van érték abban, amit csinálok. Ez is benne van. De
foglalkoztatott az is, hogy még hány évig tudok majd kreatívan dolgozni. Statisztikailag 60 év az idős kor, ami már nincsen számomra olyan messze. Nem jellemző, hogy az emberek akkor legyenek a legkreatívabbak.
Talán ennek tudható be, hogy az újrakezdésnél volt bennem egy kis toporgás. Röhögtem is magamat, hogy tulajdonképpen kísérleteztem. Az ember lassan 60 éves, és újra kísérletezik. De azzal nyugtatom magam, hogy a kreatív ember mindig bizonytalan, és mindig kísérletezik (nevet).
– Mesélj erről a kísérletezésről...
– Lényegében arról szól, hogy amikor hozzáfogtam egy képhez, nem tudtam pontosan, hová fogok kilyukadni. Most akrillal dolgoztam, míg korábban olajképeket festettem, vászonra. Ez egy más technika, másképp működik, ott lehet utólag változtatni bármit, az akrill megszárad, és vége.
– Apropó kísérletezés. Hogyan viseled a kudarcot az alkotási folyamat során?
– Az a fajta vagyok, aki nem adja fel. Ha elkezdek egy könyvet olvasni, vagy színházi előadást nézek, ha rossz, nem tetszik, akkor is végigcsinálom. A képekkel is így vagyok: ha elkezdtem, befejezem, ha belepusztulok is. Tehát addig festem át, újrafestem akár az egészet, amíg kész lesz. Valahogy átpréselem magamon. És van olyan, hogy egész jó lesz aztán belőle, csak szenvedek vele olyankor.
– Tehát nem engedsz el könnyen semmit?
– Nem jellemző. Lehet, hogy annak is van köze ehhez, hogy alapvetően egy zsugori ember vagyok. A szüleim, nagyszüleim is olyan világban nőttek fel, amikor a kenyeret nem dobtuk el, nagyon zavar a pazarlás.
A ruházattól elkezdve mindenből körülbelül tízszer annyink van, mint amennyire szükség van.
Használati tárgyakból úgyszintén, a fogyasztói társadalomnak a rákfenéje ez, hogy újat vásárolunk, csak azért, mert új. Az alkotás során is igyekszem nem elpazarolni a képeket. Ha elkezdtem, addig dolgozom vele, amíg befejezem.
– Értsük úgy, hogy most jó ideig nem akasztod fel a festői köpenyt a szegre?
– Nem tervezem.
Szerintem a művészet minden területén dolgozni kell, mennyiséget kell termelni ahhoz, hogy minőség legyen. A kettő összefügg.
Nem valószínű, hogy valaki életében egy szobrot alkot, és az aztán a világ legszebb, legvagányabb szobra lesz. Dolgozni kell.
– Van ilyen félelmed, hogy véges a kreativitásod?
– Nem, nem érzem, hogy véges, de azt látom a hál' Istennek még élő édesapámon, hogy a testnek vannak korlátjai az öregedéssel. Megváltozik mentálisan is az ember. Most kell dolgozni, amíg még a fizikai és mentális képességeimnek birtokában vagyok.
– Hogy állsz a kritikával és a visszajelzésekkel? Szoktál kapni egyáltalán?
– Az a helyzet, hogy Székelyudvarhely kisváros. Igazi szakmai kritika nincsen. Dicséretet, bátorítást mindig kapok. De
kíváncsi volnék, hogyan reagálnám le, ha kapnék egy leteremtő kritikát, de nem kaptam soha.
Volt már sok kiállításom itthon és külföldön is, de igazából nem a Tate Galériában állítottam ki, hanem kis kávézókban, kis galériákban. Művészeti mércével mérve ez csak mikroszkóppal kimutatható valami. És ez azt hozza magával, hogy a kritika valójában csak dicsérő elismerés.
– Egyébként alkotás közben gondolsz a majdani szemlélőre?
– Nem. Jellemzően mindenkinek tetszenek a képeim, pedig mindig elmondom: nem akarok olyan képeket festeni, amelyek tetszenek, vagy szépek.
Szerintem a képeim nem szépek, nem akarnak tetszetősek lenni. Inkább azt akarom, hogy hatást érjenek el, üssenek.
Akkor is, ha senki fel nem akasztaná a falra. Nem az a lényeg, hogy díszítsenek.
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. decemberi számában jelent meg.
korábban írtuk
Szavak mögött a gyógyulás
Gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy szövegrészlet annyira „be tud szippantani”, egy-egy sokat jelentő mondat erőt ad a nehéz helyzetekben. Szervezett formában ezt irodalom- vagy bibilioterápiának nevezik, mert a könyveknek gyógyító erejük is van.
