– Huszonéve találkoztunk utoljára, színjátszókörre jártunk együtt kamaszokként, bár én úgy emlékszem rád, hogy egyáltalán nem voltál „szereplős” típus, inkább meghúzódtál a háttérben. Emiatt ért kellemes meglepetésként, hogy filmrendező lettél. Miért jártál színjátszókörre? Nem az az alkat voltál, aki színész akar lenni…
– Nagyon csendes voltam kamaszkoromban, de a színjátszás valamiért érdekelt. De nem tudtam még, hogy miért. Színész nem akartam lenni. Művészettörténetet végeztem első egyetemként, de valahogy úgy éreztem, hogy én nem Szovátán szeretnék megöregedni. És akkor felvételiztem a Sapientiára, film-fotó szakra, majd mesterire a Budapesti Metropolitan Egyetemre. Amikor elkezdtem járni a film-fotóra, eleinte a fotó, aztán a vágás kezdett el érdekelni, és a rendezés tulajdonképpen úgy jött be, hogy kellett csinálni a kisjátékfilmeket, és valahogy működtek. Ezt mindig így fogalmaztam meg, hogy a művészetben egy jó csatorna kell legyél.
– Hiszen a te szűrődön keresztül láttatsz, a nézők úgy látják az adott szituációt, ahogy te láttatod.
– Igen, ez is igaz. De most jó kérdés, hogy te láttatod, vagy valami láttatja rajtad keresztül?
Igazából az élet tartott meg ezen a pályán, amikor beválogatták Cannes-ba az Ahogy eddig című kisjátékfilmemet, mert az automatikusan hozta magával ezt a filmet, az Elfogy a levegőt,
és az inkubátorprogramot, amelynek köszönhetően megvalósulhatott.
– Miért volt fontos megcsinálni éppen ezt a filmet? Mi volt a személyes indíttatásod?
– Ez egy megtörtént eset, egy tordai tanárnővel, még a Transindexen olvastam róla egy újságcikket. Nagyon szépen összefoglalta, hogy mi történt Tordán, és ennek az esetnek a visszásságait, a teljesen abszurd fordulatait. Már akkor azt éreztem, hogy ebből egy nagyon jó filmet lehet csinálni. De hogy miként, azt nem tudtam. Nagyon igazságtalannak éreztem, ami ezzel a tanárnővel történt, és rávilágított valami olyasfajta abszurditásra, ami jelen van a társadalmunkban, és amelyről úgy gondoltam, hogy nagyon riasztó, veszélyes tendencia.
– Fontos volt számodra, hogy erdélyi színészek is legyenek a filmben – Skovrán Tünde, Dimény Áron – vagy itthon voltak jobb kapcsolataid?
– Ez nekem volt fontos. Mindig azt éreztem, hogy az erdélyi színészek annyira hihetetlenül természetesek tudnak lenni kamera előtt, van egy olyan ösztönös természetesség, ahogy mozognak, megnyilvánulnak, és nem játszatják a határon túli színészeket. Meg mindenképpen Erdélyben akartam forgatni ezt a filmet.
– Az első nagyjátékfilmed nagyot szólt, nem sokkal ezelőtt megkapta a Magyar Filmkritikusok B. Nagy László-díját, amellett, hogy főszereplője, Krasznahorkai Ágnes elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat is. Ezek az elismerések megerősítenek egy kicsit, hogy talán „nem olyan rossz”, amit csináltál?
– Igen, a visszajelzések mindig fontosak. Bizonyos szempontból megerősít, de amikor elkezdünk dolgozni egy új filmen, mindent ismét nulláról kell kezdeni.
– Hogy érzed, rendezőként hátrány, nehézség, hogy nő vagy?
– Az, hogy komolyan vesznek-e, nem attól függ, hogy nő, vagy férfi vagy. A nehézségek inkább az én blokkjaim szoktak lenni. A külvilág azt tükrözi vissza legtöbbször, ami benned van. Éppen ezért (is) nagyon rendbe kell raknod magad…
– Foglalkoztál pszichológiával, önismerettel is? Azt vélem kihallani…
– Hogy mennyire sikerül az embernek rendbe raknia magát, ez mindig jó kérdés. Mert mindig jönnek olyan hullámok, amiket csak nézel, hogy na, ez most mi? Ezzel most mit kezdjek? De igen, nagyon sokat foglalkoztam, terápia szintjén is. Meg amúgy
a film is egy nagyon jó terápia tud lenni. Amikor elkezdtem csinálni a kisjátékfilmeket, mindig valami olyan dologhoz nyúltam hozzá, ami bennem volt, foglalkoztatott, egy nagyon mély fájdalom, vagy félelem, vagy valami ilyesmi.
És valószínűleg ezért is működtek, mert nagyon belülről jöttek, nagyon tudtam kapcsolódni. Ezekkel próbáltam túllépni úgymond a saját elakadásaimon.
– És hogy érzed, az önismereti munka segíti a színészekkel való munkádat is?
– Igen, abszolút. Rám például jellemző, hogy nem mindig van elég önbizalmam, és ezzel nagyon kell tudni dolgozni, főleg csapatmunkában, hogy ezt valahogy ne add át.
– Mert ha megérzik a bizonytalanságod, akkor ők is bizonytalanokká válnak...
– Igen, és én például ezzel még mai napig is dolgozom, hogy ezt a bizonytalanságot, amit hozok magammal, azt hogyan tudom jól kezelni, és merjek az intuíciómra hagyatkozni.
Mindig arra törekszem a színészekkel, hogy visszamenjünk abba a gyermeki állapotba, amiből kijönnek ezek a kreatív dolgok. Hogy tudjunk játszani, a játéknak az örömét, a pillanat örömét ebben a játékban megélni.
Mert nagyon sokszor látom azt a rendezési stílust, főleg az idősebb generációban, hogy lealázni a színészeket, hogy meg kell törni, és akkor azt fogják csinálni, amit én akarok. De az nem az én világom.
– Mikor láthatjuk a következő nagyjátékfilmedet?
– Öt éven belül.
– Nagyon kitartónak kell lenni ahhoz, hogy az ember öt éven át ugyanazon dolgozzon.
– Igen, ez egy hosszútávfutás. A rendezés olyan, mint egy maraton. Vagy úgy képzeld el, mint a bungee jumpingot. Ahhoz tudnám hasonlítani a forgatást. Voltam bungee jumpingozni egyszer, és az ugrás előtt van egy nagy félelem, hogy mi fog történni? A forgatás előtt ugyanígy éreztem magam, hogy mi fog történni, ha ebbe beleugrok?
Az az érdekes a bungee jumpingban is, hogy amikor már ugrottál, akkor hirtelen hatalmas csend lesz, minden a helyére kerül, még a szíved se dobog. Hirtelen minden lelassult, és annyira tökéletesen tudatában voltam a jelen pillanatnak, hogy még soha életemben annyira nyugodt nem voltam,
és elfogadtam mindent. Azt is, hogy meghalhatok. Ez nagyon érdekes tapasztalás volt, és ehhez hasonlítanám a forgatást is: amikor már benne vagy a forgatásban, akkor a dolgok automatikusan elkezdenek működni. Azok a félelmek, amelyek előtte voltak, eltűnnek. A következő forgatáson épp ezt lenne jó megvalósítani, hogy már eleve úgy kezdjek neki, hogy ne legyenek meg ezek a felesleges félelem-körök.
Elfogy a levegő – magyar filmdráma (104 perc) – rendezte: Moldovai Katalin
Ana (Krasznahorkai Ágnes) irodalmat tanít, diákjaival és kollégáival egyaránt jó a kapcsolata, a gimnázium megbecsült tanára. Az egyik szülő azonban váratlanul feljelenti a Rimbaud és Paul Verlaine életéről szóló film ajánlása miatt, kifogásolva a két férfi közötti testi-lelki kapcsolatot. A tanárnő munkáját ellehetetlenítő eljárás nemcsak Ana egzisztenciáját, de minden emberi kapcsolatát próbára teszi.