Már sejthető, miről szól ez a könyv, és őszintén szólva félő, hogy újra aktualitást nyer ez a téma. Az én nagymamám 95 éves, és látott már könyvégetést életében, amikor a katonák kihordták a falujukban található kúriából a könyveket az udvarra, és felgyújtották... Előfordult már, hogy ledaráltak egy mesekönyvet, és üldözik azokat a szerzőket, akik a rendszerrel szembe mernek fordulni, el merik mondani, le merik írni a véleményüket.
Nemcsak magyar írókra gondolok, hanem oroszokra, indiaiakra, kisebbségiekre és különféle hitvallásúakra.
és az a durva az egészben, hogy ez a tendencia felerősödni látszik a 21. században is, amikor azt gondolnánk, hogy az értelmi és érzelmi intelligenciánk felfelé ívelőben van a sok tudásnak köszönhetően, ami felhalmozódott a világban a könyvek által. Hát nem, a történelem ismétli önmagát, a diktatórikus vezetők félelemből és félelemkeltés céljából újból a régi eszközökhöz folyamodnak.
Ray Bradbury 1953-ban írta ezt a regényt, amiben a technika vívmányai, a média és a különféle kütyük teljesen átveszik az uralmat az emberek elméje fölött. Hihetetlen, ahogy arról ír, hogy családtagok távolodnak el egymástól, mert mindenki a médiafalat (a szoba falai óriásképernyőkből állnak) bámulja, nem beszélgetnek egymással, az emberek nem járnak ki a természetbe rácsodálkozni annak szépségeire, nem barátkoznak.
Egy nap azonban történik valami szokatlan Montaggal, a regény főhősével: találkozik egy fiatal lánnyal, aki csak sétál az úton és szemlélődik. Ilyet az emberek már nem tesznek az ő világában, és főleg nem elegyednek szóba csak úgy egymással. A lány és Montag mégis ezt teszik, és ekkor elindul a lavina a férfiban, ami mindent elsöpör és felülír, amit megszokott és ismert. Az ismeretlen izgalmas, fel kell fedezni, meg kell ismerni, ezt pedig nem tűri a rendszer, mert gondolkodásra késztet.
Montag tűzőr, aki könyveket éget, és most újra kell gondolnia az egész életét, amikor lassan ráébred, hogy mi az, amit eddigi munkája során elpusztított. A tudás hatalom, a könyv végén felcsillanó remény is ezt erősíti meg: olvasni kell, mert anélkül elvész a világunk. Disztópikus regényt mindig nehéz szívvel olvasunk, de a bennük rejlő tanulság segít nyitott szemmel járni, segít küzdeni azért, hogy ne vesszen el az a világ, amelyben érdemes élni, szabadon.
korábban írtuk
Nem tárgyakat, érzelmeket lop a gyermek
Úristen, hát, mindene megvan! De nem így neveltük! Mit rontottunk el? Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben… Nagy vonalakban ezek a gondolatok futnak át a szülő agyán, ha kiderül: lopott a gyereke.
