A regény főhőse Aimé Billion, egy afrikai anyától, francia apától származó félvér férfiú, aki Beninben született, majd kivándorolt Norvégiába. Ő meséli el nekünk az életét, gyermekkorát, élményeit, kapcsolatait az emberi és a szellemi világgal. Olyan érzés hallgatni ezt a mesét, mintha az első részben a sivatagban ülnénk a tűz mellett, a másodikban pedig a fagyos skandináv országban a kandalló mellett, és feszülten figyelnénk az elbeszélőre.
Aimé rengeteg történetet mesél, amit gyermek- és ifjúkorában élt át a nagyapjával, aki javasemberként kapcsolatban áll a szellemvilággal. Nehezen éli meg, hogy az apja elhagyja őket, és ő nem mehet utána Franciaországba, később sem, amikor már egyetemre szeretne járni ott. Nem lehet könnyű félvérnek lenni abban az afrikai környezetben, ahol a különféle törzsek nem igazán fogadják be az idegeneket maguk közé.
Édesapja halálhíre mozdítja ki végül Beninből, és eljut Norvégiába, ahol előbb idegenvezetőként dolgozik egy fjord vidéki tanyán, majd beteggondozóként a közeli városban. Megmagyarázhatatlan módon sokkal inkább otthon érzi magát ebben az északi országban, ahol az emberek nem igazán közvetlenek, ennél fogva nem is kutakodnak az életében, nem tesznek rosszindulatú megjegyzéseket, és nem ítélkeznek.
Aimének végtelen türelme van az idős betegekhez, megható, ahogy gondozza őket, bár meglepő részletességgel mesél az ellátásukról. Ez a hatalmas fekete ember különös figyelemmel viseltetik az emberek iránt, türelmesen hallgatja őket, és megtanulja a norvég nyelvet, sőt, még egynéhány növény nyelvén is ért. Mindenkivel megtalálja a megfelelő hangot, ami rendkívüli szimpátiát váltott ki belőlem is mint olvasóból.
Végül megismerkedik egy fogyatékkal élő fiatal nővel, akibe beleszeret. Csodálatos élmény vele együtt élni át a szerelem első szikráit. Valahogy más, mint a megszokott formája a bimbózó szerelemnek.
A két kultúra, az afrikai és az európai találkozása egy emberben különlegessé teszi a regényt. Nem mellesleg sokat megtudhatunk mi is ezekről a kultúrákról. Fedezzék csak fel maguknak bátran, kedves Olvasók!
korábban írtuk
Hogyan maradhat az ember ép eszénél ennyi szörnyűség láttán? – Christy Lefteri: Az aleppói méhész
Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.
