Legyen nálad vers! Amennyiben apa vagy.

Mert mi történt? Az történt, hogy az idő – aljas természete szerint – repült. Elrepült, mert olyan. Volt egy egészen pici lány, nem sírt sokat, s már csöpp kis maszat korában okos volt neki a tekintete, és ez a lány most ötödikbe megy, felvételizik. Igyekszünk jó nevelést biztosítani neki, mert minden józan ésszel szembemenve hiszünk abba, hogy ez valamiféle jövőbeli sikernek is a záloga lehet.

Amellett, hogy már ebben a zsenge korban felvételit kellett írnia, ezer igazolást és dokumentumot kellett beszerezni, mert ilyen a rendszer, de nem lázadozunk ellene. És ekkor szóba került a szóbeli. 

Szóbelin ugye nem árt, ha az egyszeri kisgyerek általános műveltséget villant, és hát annak része az is, hogy irodalmi kérdésekhez hozzá tud szólni. Ezért aztán enyhe felsőbbrendűségi tudattal én vállalkoztam rá, hogy eligazítom a lányomat, elvégre második generációs magyartanár volnék, meg hát írok is, vagy mi. (Igaz, nem verset.)

Tudni kell – apró, de szükséges kitérő –, hogy lányom korát és korosztályát meghazudtoló módon, sőt szinte sokkolóan sokat olvas. Néhány kisebb könyvtár gyerekkönyv-részlegén túl van már, ez itt nem hencegés, egyszerű tényközlés. 

És akkor leültünk szépen, és elkezdtünk versekről beszélgetni. 

(Mert verset, azt nem olvasott a szentem. Persze az összes gyerekverset igen, meg sokat értelmeztük például a Vörös Rébéket és néhány súlyosabb szöveget, de mégsem lehet ilyesmivel a szóbeli felvételin villantani. Ide újabb költők kellenek, kérem, és általános versvilágképzet.)

Azaz csak leültünk volna, mert abban a pillanatban a maga teljes valóságában rámszakadt a magyar- és a világirodalom. Ha tetszenek érteni. Az összes dilemmájával, az összes szépségével, bonyolult összetettségével együtt. 

Valahogy az iskolában, mikor tanítottam, nem volt ezzel gond soha – ott volt a tankönyv meg a tanmenet, aszerint kellett haladni, aszerint is haladtunk, illetve mikor időnk engedte, igyekeztem becsempészni valami pluszt; de nem volt szükség arra, hogy az egészet én találjam ki… hogy kicsodát tanítok ki után, és mire alapozom a következő szerzőt. 

Olyan volt, mint amikor az ember mondjuk pudingra vágyik, aztán ráborítanak néhány tonna pudingot, és van félórája, hogy megtalálja a kijáratot. Merrefelé kezdjen enni? És ha másik irányban van a kijárat? Kiről beszéljek elsőként? Kivel kezdjem? Ki legyen az, aki érthető, élvezetes egy ekkora gyerkőc számára, de mégis megmutatja, mit jelent a költészet, a reáliáktól jó értelemben elemelt nyelv? És ha megvan a személy, melyik költeménnyel kezdjünk az életműből? Mert írtak ezek mindenfélét, dohogtam magamban. 

Hirdetés

Bevallom, igen nagy pánik lett úrrá rajtam. 

Elkezdtem, egy verssel, de már a közös olvasás közben éreztem, hogy nem ez az igazi, nem fogja meg, nem lehet éppen ezzel megszerettetni a költészetet. 

Ezért a közepén átnyergeltem egy másikra, ez semmi, inkább ezt hallgasd! felkiáltással. Aztán mikor annak a végére értem, úgy jártam, mint a kezdő magyartanár – beszéljünk róla. Oké, de mit? Hát… miről szól? Erre megbeszéltük a tartalmát. Csakhogy ez eddig még szimpla prózaértelmezés. Mitől szép? Hm. Elrugaszkodtunk. Rájöttem, nagyon nehéz a szépről beszélni – persze, tudtam, csak valahogy kiment a fejemből, hogy ez micsoda kemény mesterség. 

Olyan, mint születésétől fogva vak embernek elmagyarázni a világot. 

A szépség kapcsán nagy kitérőt tettünk, szóba került mindenféle, esztétikai alapfogalmak, némi művészettörténet, alig tudtunk visszakeveredni a versekhez. Másik műhöz kaptam hát, aztán sokadikhoz. Minden vers a halálról szól?, kérdezte okosan a lányom, hűha, tényleg, amúgy igen, mondtam, de vannak viccesek, meg olyanok, amelyek a szerelemről. Megnéztünk néhány szerelmesverset, aztán meghallgattunk egy-két feldolgozást. 

Majd még egy verset, és még egyet, de közben végig éreztem, hogy tessék, nem helyeztem eléggé kontextusba Kosztolányit, és a Valse triste-értelmezésem is lóg a levegőben. Döbbenten bámultam azt az óriási, jóféle szörnyeteget, ami a költészet, és amelyik csak nőtt és dagadt, és azon volt, hogy elnyeljen, vagy felkapjon mindkettőnket, mint egy forgószél. 

Mikor a lányom kiment, és csak annyit mondott: eddig nem szerettem a verseket, de most már szeretem, hálásan és kimerülten pislogtam fel a Parnasszusra. Hallottam, amint odakinn mesélni kezdi az anyjának, mi mindenre jutottunk az elmúlt órákban. Jó érzés volt. De iszonyúan szorongtam, mert tudtam: semmit nem oldottunk meg, még mindig nem vagyunk sehol, összképpé nem állt össze a csoda, ami a költészet. És kétségbeesetten álltam a polc előtt estig: raktam össze új és új versválogatásokat, hogy következő alkalommal tudjak mit mondani neki… 

Emberek, szülők… készüljetek fel erre a kalandra! Hogy ne érjen váratlanul, mikor kérdez a gyermek. Mert azt mondani, hogy „szép” – kevés. Azt is el kell mondani, élvezetesen, érthetően és másik versek felé mutatóan: miért szép? És ez már sokkal nehezebb feladat.

Keiemelt kép: Shutterstock