Majd a ribizliből fogunk meggazdagodni…

A csíkszépvízi Daczó Katalint, bár könyvtárosként diplomázott, főként csíki újságíróként ismerik a legtöbben. Dolgozott napilapnál, helyi televíziónál és magyarországi televíziók tudósítójaként, múzeumban és kiadónál szerkesztőként, tanított, de helytörténeti munkásságával – kutatásaival, írásaival, filmjeivel, kiállításaival – Csíkszereda és környéke hű dokumentaristájává vált az elmúlt húsz évben. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

– Hogyan és mikor készült az első filmed?

– Pontosan nem tudom megmondani, mikor is készült az első dokumentumműsorom. 1997-ben kezdtem televíziózni. A megyei lapban egyszerre hirdettek egy könyvtárosi állást és egy szerkesztőt az Antena 1 csíkszeredai stúdiójába. Szombathelyen könytárosként diplomáztam, nagyon gondolkoztam a könyvtárosi álláson, de végül úgy döntöttem, hogy könyvtáros ötvenévesen is lehetek, de a tévés munkához kell a fiatalos lendület, erő. Az első sikeresebb dokumentumfilmem évekkel később, 2004-ben készült Az áldozat címmel, és Csíkszereda városközpontjának kommunizmusbeli lebontásáról szól. Ezt a kisfilmet Berszán-Árus György operatőrrel készítettük, és több díjat nyertünk vele. Akkor már mögöttem volt a Csíki Tv-s múlt, ahol heti rendszerességgel készítettem Csíkszereda múltjáról kis filmecskéket, összesen mintegy száz részt. Nyilván azok a filmek az akkori technikával készültek, egy vidéki kis televízió keretei között.

– Írásaid, filmjeid alapján elmondható, hogy mindig érdekelt Csíkszereda, a környék, a benne élő ember. Ez egyfajta felelősség volt a szülőföld vagy kíváncsiság a múlt iránt?

– Mindkettő. Pionírként egykor beneveztem a Jóbarát Mi leszel 2000-ben? vagy valami hasonló témával meghirdetett pályázatára, és azt írtam, hogy történelemtanár leszek, és nemzetünk történelmére fogom tanítani a gyermekeket. Csakhogy 1983-ban, amikor érettségiztem, nem épp a történészi pályának kedvezett a korszak, és később sem lettem történész. De mindig érdekelt a múlt, főként az első világháború és az azt követő évek, valamint az 1968-as közigazgatási átszervezés, megyésítés. Mégis elsősorban újságírónak tartom magam.

– Mi a legnehezebb a munkádban: a téma feltárása, a leszervezés, a forgatás, a többórás nyersanyag feldolgozása?

– Nagyon sok témánál az volt a legnehezebb, hogy a kutatást is magamnak kellett elvégeznem. Nem megfilmesítettem egy történetet vagy eseményt, vagy nem olyan dolognak jártam utána, amiről már kész tanulmányok álltak volna rendelkezésemre, hanem sokszor még kutatás sem létezett. A már említett Az áldozat című film esetében például Csíkszereda lerombolt városközpontjának történetével addig még senki nem foglalkozott rajtam kívül. 2002-ben Máthé Klárával közösen rendeztünk egy helytörténeti kiállítást a lebontott utcák emlékére, közben írtam egy dokumentumriportot a történtekről, majd megjelent egy könyvünk, csak ezután született meg a film, aminek a témája a bontás ugyan, de egyetlen ember, a házát saját kezűleg felépítő, majd lebontó Pál Zoltán szemszögéből.

Tehát ez volt a legnehezebb, sokszor sötétben tapogatózni. A kilencvenes években, amikor az első dokumentumműsorokat készítettem, még nem lehetett ennyire szabadon használni a levéltárakat sem. Emlékszem, egy alkalommal úgy beszélt velem a levéltáros, hogy elsírtam magam. Akkoriban inkább az oral history időszakát éltük, de annak megvolt a szépsége, mert mindig nagy élmény volt, és ma is élmény beszélgetni az öregekkel. Sokan közülük barátaim lettek, így bizony temetésre is gyakran járok.

Egyik első szeretett interjúalanyom Rigó Mária néni volt, aki 1940 szeptemberében, a magyar csapatok csíkszeredai bevonulásakor megkoszorúzta a zászlót. Kilencvenévesen is gyönyörűen szavalt, mesélt, élmény volt vele beszélgetni.

Egy másik világba repítettek, egy másfajta gondolkodást tanultam az „öregeimtől”.

– Kikkel dolgoztál együtt, és mennyire volt nehéz a munka folyamata?

– Többnyire szerencsém volt, mert olyan operatőrökkel kerültem össze, akiket szintén érdekelt a múlt. Hosszú évekig Berszán-Árus Györggyel dolgoztam, és most is vannak közös filmjeink. Őt személy szerint is mindig érdekelte a régi világ, lelkesen vett részt a munkafolyamtban. A témákat rendszerint előre megbeszéltük, de rugalmasságra mindig szükség volt, mert történhet bármi a forgatás során, ami felborítja az elképzelést, s rögtönözni kell.

– Van-e még olyan elképzelésed, filmterved, amit nagyon le szeretnél forgatni?

– Több témám is van, amit szeretnék még filmre vinni, de

nem biztos, hogy épp az készül el előbb, amit szeretnék. Sok múlik azon, hogy mire van igény, minek van évfordulója, mire kapsz támogatást…

És néha bele is fárad az ember…

– Mit csinál egy dokumentumfilmes, amikor épp nem filmez?

– Újságot ír például. De az az igazság, hogy én a napi szintű újságírásba belefáradtam. A csatornázásokról, útjavításokról, nagy megvalósításokról írni folytonosan nem lelkesít. Levéltárba járok, ezt nagyon szeretem. És még mit csinálok? Hát van két fiam. Egy nagy és egy kicsi. A nagy harmincéves, a kicsi tíz. Emellett persze háziasszony vagyok,

főzni jobban szeretek, mint takarítani, van ribizlisünk és minden nyáron nagy hajtás a ribizliszedés körül. Vannak ötleteim a ribizli feldolgozásáról, most épp aszalom. A család számára dolgozom fel,

de talán ha a filmezést abbahagyom, ebből fogunk meggazdagodni…

– Ajánlanád a filmezést, dokumentumfilmezést fiataloknak?

– Igen, határozottan. Téma mindenkinek jut. Ugyanakkor nemcsak a lezárt múltat lehet feldolgozni filmben, hanem napjaink valóságát is. Talán a fiataloknak könnyebb is dokumentumfilmet készíteni, mint nekem, aki önképzéssel próbáltam belatanulni a szakmába – hiszen a rendszerváltáskor már gyermeket neveltem –, ugyanakkor tudom magamról, hogy kezdőként bátrabban kezeltem a témákat, könnyebben eldöntöttem, hogy mi a fehér, és mi a fekete. Ma már egyre több bennem a bizonytalanság, sokkal jobban akarnám a szürke árnyalatait is megmutatni, sokkal többet rágódom, tépelődöm egy-egy anyagon. De talán épp így van jól.