Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, leléptem egy óvatlan pillanatban, négyévesen rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát, ha tehettem, meglógtam, ha nem, dacos némasággal kívül maradtam a történéseken. Eltelt pár év, és tizenévesen az óvónő-tanítói pályát választottam, évekig jártam asszisztálni, tanítani napközikbe, aztán a pszichológia elcsábított, de ugyanoda kerültem vissza egyetem után is: az óvodába, iskolába.
Nemrég egy rendezvényre hívtak, ahol előadást kellett tartanom a szeretet-nyelvekről. A szervezők először a művelődési ház egyik termét jelölték meg helyszínül, aztán az előző program elhúzódása miatt hirtelen más helyszínt kellett választani. És mit szúrtak ki a szervezők? Az óvodát, ahonnan megszöktem.
Amikor meghallottam, hangosan felnevettem, hogy mekkora poén ez az Istentől, biztosan a fején körbefut a szája huncutságában, hogy én, most közel negyvenévesen, visszamegyek és leülök a kicsi vasszékre, amiről elslisszoltam négyévesen, és tanítom a pedagógusokat, szülőket arra, hogyan kell szeretni. De valamiért azt éreztem, ennek így kellett lennie: ott, ahol gyermekként nem éreztem magam szeretve, biztonságban, most visszatérek felnőttként, és elmondom a körülöttem ülő felnőtteknek, hogy mire lett volna szüksége annak a gyereknek, az én Belső Gyermekemnek.
A szerző
Hogy sokszor hiába gondoljuk, hogy mi aztán szeretjük a másikat, közben ő nem érzi ezt, nem jön át neki, mert valószínűleg olyan „nyelven” mondjuk, ami nem az ő szeretet-nyelve, hanem a miénk. Sokszor az is előfordul, hogy gyerekként olyan érzelmi, törődésbeli hiányállapotokat éltünk meg, amelyek örökre sebet ejtettek lelkünkön. Ezekre a gyermekkori sebekre idővel var képződött, felnőttkorra érzékeny bőrréteg nő, de ha új szúrások, sértés éri, akkor sokkal jobban fáj, hamarabb hasad, mint az ép rétegek. A Belső Gyermekünk ilyenkor elsírja magát, emlékezik az első sérülésre, a most is fájó hiányra. Magárahagyottságot, sokszor tehetetlenséget él meg, és semmi másra nincs szüksége, csak egy értőn-érzőn figyelő, biztonságot nyújtó felnőttre.
Hogy ez a szeretve jelen levő felnőtt ott volt-e gyermekként mellettünk kétségbeesett helyzeteinkben, vagy kiszámíthatatlan, akár elérhetetlen volt, az már a mi keresztünk marad. De felnőtté válva lehetünk mi magunk az a felnőtt, aki ezt a Belső Gyermeket ilyenkor vigyázón átöleli, érzéseit, vágyait, fájdalmait, gondolatait meghallgatja, képviseli, szükségleteinek érvényt szerez. Úgy szereti, ahogy neki gyerekként jólesett volna, és erre megtanítja azokat is, akikkel megosztja az életét.
Ha pedig nem megy nekik, akkor segít megszökni.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg.
