Mi így szoktuk. És Önök?

Káposzta- és fenyőillat, szilveszteri pezsgődurrogtatás, a reggeli kávé, ebéd előtt kézmosás, utána fogmosás, szelfi nyaraláskor, péntek esti kocsmázás, jóéjt-puszi este, az utolsó cigaretta füstje. Szokások, életünk velejárói. Segítenek vagy béklyóba vernek?

Az első karácsony volt, hogy már nem volt velük. Az anya, a család mozgatórugója. Ünnepi 

vacsorához készülődtek: töltött káposzta. Fogas kérdés volt azonban, hogy ezúttal ki készíti el a karácsonyi vacsorát: a fiúk – habár már meglett férfi volt mindkettő – nem fogtak hozzá főzni, apjuk nem törődött ilyen apróságokkal. Az anya, az asszony volt, aki – mint az élet minden más apró-cseprő dolgáról – erről is gondoskodott. Az idősebbik fivér sorra vette a nagynéniket, nem készítene-e valamelyikük egy adag töltött káposztát az ünnepi asztalra. Mert a karácsony töltött káposzta nélkül nem is karácsony, legalábbis itt, mifelénk.

Leültek vacsorázni, semmi flinc-flanc, egyszerű terítés, csend. „Szedjetek már! Még, tegyetek bátran, van elég mindenkinek” – így az idősebbik az öccsének, apjának. „Én most nem kérek. De nem is szeretem annyira a töltött káposztát” – mondta az öcs. „Úgy igazán, hát, én sem szeretem” – így az apa. Ismét csend. „Akkor miért kellett nekünk a töltött káposzta? Miért esszük ezt minden évben karácsonykor?” – fakadt ki az idősebbik fiú. „Mert ez a szokás” – jött a válasz.

Szokásos keretek

A szokás hatalma – jegyezzük meg, bármennyire is közhelyesen hangzik. Eközben sokan vagyunk, akik általában szeretünk szembemenni a szokásokkal, mások pedig biztos fogódzókként, az életben való eligazodást segítő támpontokként, biztonságot adó keretként élik meg a berögzült, kőbe vagy csak a családi, közösségi rituáléba bevésett szokásokat. Az egyik azt mondja, még azért sem csinálom úgy, a másik pedig azt, hogy ezt így kell, és kész. Mert ez a szokás.

De mi is a szokás? Egyrészt a viselkedés hagyományokon alapuló vagy megszokott módját értjük rajta, másrészt pedig a sok ismétlés által automatizálódott cselekvéseket.

Az első csoportba tartoznak a népszokások például, de olyan, főleg a társadalmi érintkezést szabályozó jelenségek is, mint a köszönésre, étkezésre, öltözködésre vonatkozó számtalan, korról korra változó illemszabály, amelyek tulajdonképpen mind-mind szokásokon alapulnak. Jó példa erre, hogy sokáig illett (nálunk még mindig illik) a nőket előreengedni az ajtónál, ám vannak már kultúrák, ahol ez nem menő, ahol ez a gesztus lassan kimarad, kihal mint általános szokás. A szélesebb közösségekre jellemző rituálék, cselekvések, társítások is e csoportba sorolhatók. Mifelénk ugyebár – mint láthattuk fentebb – a karácsony töltött káposzta nélkül nem karácsony, annyira nem, hogy igazából a fenyőillatot sem tudjuk már a káposzta szaga nélkül értelmezni, miközben csak pár száz kilométert kell utaznunk nyugati irányba, és máris a hal vagy a pulyka veszi át az ünnepi asztalon a főszerepet. Szilveszter közeledtével mindenki az újévi fogadalmakról beszél, ír, mert ez is egy szokás, akárcsak a pezsgővel való koccintás éjfélkor. Ezek a szokások keretet adnak életünknek, megkönnyítik az adott élethelyzetben való viselkedést, időt és energiát spórolunk azzal, hogy minden egyes gesztus, mozdulat előtt nem kell törnünk a fejünket, majd döntést hoznunk arról, hogy most mi a helyes, hanem jöhet az automatizmus, ami már belénk ivódott. Gyakran gyermekkorunk óta.

Takarítani márpedig csak így lehet

Melinda utálta a takarítást gyerekkorában. „Minden szombat arról szólt, hogy végigtakarítottuk a házat, és ezt úgy, hogy már kényszeresen megvolt az egésznek a menete, procedúrája: felszedtük a szőnyegeket, levittük kiporolni, majd le is kellett kefélni, az is megvolt, hogy sorrendben mi mit követ, és a minőség is számon volt kérve. Ezenkívül persze még jöttek az évi nagytakarítások, amikor mindent el kellett mozgatni, forgatni, kipakolni, újramosni, hogy a legapróbb részletek is fényesen ragyogjanak. Pontosan megvolt, hogy hol milyen eszközt lehet, szabad használni, a dolgokat hogyan kell megfogni, kirázni, összehajtogatni, megtörölni, fényezni, a helyére tenni. Ehhez társult, hogy ha nem pontosan az előírtak szerint végezted a dolgod, biztos, hogy szidás, rendreutasítás, kritika lett az eredménye. Megfogadtam, ha majd nagy leszek, teljesen másként fogom csinálni. Akkor takarítok, amikor késztetést érzek rá, annyit végzek el, amennyihez kedvem van, nem kényszeres muszájból, hanem jókedvvel akarom ellátni ezt a feladatot. Felnőttfejjel természetesen látom ennek a jó oldalát is, hogy megtanított a rendszeretetre, viszont nem mindig sikerül levetkőzni a kényszeres részét. Számtalanszor fedezem fel magamon, hogy ugyanúgy jelen van a meg kell legyen érzés, hogy nem maradhat egy apró folt sem az ablakon, a szekrényen, a pohárnak pont ott kell lennie, ahol a helye van, vagy ebéd után rögtön el kell mosni az edényeket, s csak aztán jöhet a kávé vagy a nyugodt pihenés. Ha nem úgy csinálom, ahogy szoktuk, az az érzésem, hogy nem is csinálom jól”.

A rituálék bája

Vannak kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy legalább 45 százalékban a szokásaink töltik ki napjainkat. Lám-lám, még a házimunka is berögzült automatizmusok sorozata, de ha végiggondoljuk egy átlagos napunkat, mi magunk is nagyjából fele-fele aránynál kötünk ki. Ez már a másik csoportja a szokásoknak.

Van ház, ahol karácsonykor, és van, ahol új év első napján szokás töltött káposztát enni

Mindenkinek megvan, hogy hogyan kel fel, milyen sorrendben történik a reggeli készülődés, a megérkezés a munkahelyre, bizony, még a munkavégzésben is kisebb-nagyobb százalékban a rutin vezérel, akárcsak a nap további ritmusában, a szeretteinkkel való időtöltésben, az esti rituáléról nem is beszélve. Ez utóbbi például sokaknál szinte vegytiszta formában szemlélteti a szokások belső pszichológiai szerkezetét. Tíz óra körül van, ásítozni kezdünk, és innentől beindul az automatikus cselekvések sorozata: ágyvetés, fogmosás, hálóruha, még néhány oldal a könyvből, az ébresztő beállítása, s ha jól működünk, már le is koppant a szemünk.

Talán Önök is tapasztalták már, hogy ha valami kimarad a megszokott rituálénkból, kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat, és elkerül az álom, amíg csak be nem ugrik, hogy hoppá, elfelejtettük beállítani az órát vagy épp elhúzni a sötétítőt. Annyira automatikus ez a cselekvéssor, hogy igazából nem is vagyunk tudatában az egymást követő mozdulatoknak, csak végezzük, míg el nem jutunk az egyensúly állapotába, akárcsak Melinda, egy jól elvégzett takarítás után. A pszichológia mindezt így írja le: a szokásos viselkedés egy automatikusan megtörténő cselekvés, egy adott helyzet (este tíz óra, szombat délelőtt) és az arra adott válasz (esti rituálé, a takarítás) között megjelenő, tanult asszociációk következményeként. Tehát egy adott élethelyzetben nagyjából következetesen és mindig ugyanazt ugyanúgy csináljuk, és ezzel érjük el a célt.

Szokástól a kényszerig

A 36 éves Ágnes akkor elégedett, ha mindent maga végezhet. „Megrögzötten hiszem, hogy minden úgy van jól, ahogy én csinálom, azaz ha én csinálom. Talán ilyen a természetem… Biztos sokszor megnehezítem a saját helyzetemet, de szeretem azt képzelni magamról, hogy ettől jó és rendes ember vagyok” – vallja. Ágnest gyakran édesanyja is figyelmezteti, hogy mondjon néha nemet a feladatokra. Eközben úgy érzi, sokszor belefullad a tennivalókba, mert magára vállal mindent, bizalmatlan az emberekkel, pedig belátja, könyvelői munkája során leoszthatná a kisebb feladatokat. Elárulja, hogy a magánélethez is hasonló a hozzáállása, szerinte, ha egy nap útnak indítaná a férjét, hogy fizesse ki a számlákat, fogalma sem lenne, hogy merre induljon el. „Mindenhol és mindenben száz százalékig benne akarok lenni, de úgy érzem, ez sokszor káoszhoz és lelkiismeretfurdaláshoz vezet, mert nem jut elég idő a gyermekeimre és magamra” – summáz Ágnes.

A fiatal nő maga mondja ki a megrögzött szót, és ez a kifejezés valami olyasmire is utal, hogy van egy szint, amikor a szokások mintha átvennék az uralmat fölöttünk. Amikor már annyira parancsolókká válnak, hogy akaratunk ellenére muszáj megtennünk, mert ha nem, akkor összeomlik a világ, valami rossz történhet, bajt hozunk a fejünkre. Legalábbis így érezzük. A néha kifigurázott babona (lekopogni fán a szerencsét), a lámpaláz féken tartására szolgáló apró rituálék, a köhécselés zavarodottság esetén még csak hagyján, de amikor már félóránként le kell zuhanyoznunk, és ötpercenként meg kell mosnunk a kezünk, majd ötször visszamegyünk ellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót, akkor valószínűleg a kényszerek csapdájába estünk.

Hirdetés

Vannak statisztikák, amelyek szerint a népesség mintegy két százaléka küszködik kényszerbetegséggel.

A kényszerré nőtt szokások, rituálék, gondolatok alaposan megnehezíthetik a mindennapokat, és nemcsak a velük küzdő személyét, hanem gyakran a környezetében élőkét is! Tény, hogy nem lehet könnyű rendmániással, tisztaságmániással, mindent kontrollálni akaró személyiséggel egy fedél alatt létezni. Természetesen ebben az esetben is van segítség, mert a probléma kezelhető. De vajon hol a határ a szokások és a kényszerré váló rituálék között? Talán ott, ahol az egyén még azt érzi, hogy adott esetben felrúgható, áthágható a szokás, szabadságában áll, hogy megtegye-e vagy sem, vagy már annyira kényszerítő erővel jön a késztetés, hogy tizenhatodszor is le kell fertőtlenítenie a kilincset, különben őt magát és a családját is katasztrófa éri.

Reggeli rutin

Emese világéletében sportolt, gyerekkorában mindig valamilyen sportszakkörre járt. Később, miután már megvoltak a gyerekek, a kihordás, táplálás, azt érezte, hogy mindez nagyon megviselte a szervezetét. Viktor, a férj kettlebellre járt, és Emese látta rajta, hogy jót tesz neki. „Ahogy elkezdtem én is rendszeresen, heti kétszer-háromszor járni, észrevettem, hogy sokkal jobban alszom, jobb a közérzetem. Egy év után abszolút észrevehető volt, nem jött megfázás, nem jött vírus” – újságolja a kétgyerekes anyuka. Szerinte aktív sportolással az ember immunrendszere is megerősödik. Nyilvánvalóan a gyerekek egészsége is fontos, szerették volna, ha ők is sportolnak. „Nálunk az a szabály, hogy tanév elején eldöntjük, hogy idén milyen edzésre járunk.

Emese szokása ma már a családé is…

Nem erőltetem rájuk, hogy focira menjenek, mehetnek másra is, de ha eldöntöttük tanév elején, annak júniusig ki kell tartania, nincs visszalépés. Attól, hogy beköszönt a karácsonyi időszak, attól még ugyanúgy edzés van, nem takarítunk edzés helyett sem” – jelenti ki határozottan Emese, aki biztos, hogy ha nem sportolhatna, akkor is találna valamit, amiben az energiáját levezesse. A család napi rutinjába tartozik, hogy a férje hamarabb kel, hogy a család reggeli italait elkészítse.

„Mindennap ez az első, ugyanis reggeli előtt, üres gyomorra megisszuk ezt a speciális italt a vitaminokkal együtt, és én ezt egészséges dolognak tartom” – mondja.

21 vagy 66?

A rendszeres mozgás egyértelműen olyan dolog, amiről mostanság sokan szeretnék, ha szokásukká válna. Elterjedt az az elmélet, hogy 21 nap alatt kialakul egy jó szokás, de sok kutató cáfolja ezt a nézetet. A hiedelem egy Maxwell Maltz nevű plasztikai sebésztől indult, aki még az 50-es években arról írt, hogy legkevesebb 21 nap kellett ahhoz, hogy a páciensei egy-egy átalakító beavatkozás után hozzászokjanak a testüket ért változásokhoz. Mások szerint nagyjából 66 nap alatt lesz egy cselekvésből szokás, de van olyan felmérés is, amely azt állítja, hogy legalább hat héten át minimum heti négy alkalommal kell eljárni az edzőterembe vagy kimenni szaladni, hogy az szokásként beépüljön a mindennapi tevékenységbe. De beszámolnak arról is, hogy ha két héten át, naponta elvégezzük azt, amit meg szeretnénk szokni, ki is alakul a rutin.

A számokon túl talán mégis jobb, ha annál maradunk, hogy a szokás kialakulása sok tényezőtől függ: személyiségtípustól, a rendszerességtől, a vágyott cselekvés jellegétől, az ahhoz való érzelmi viszonyulásunktól, a konkrét lehetőségektől stb. Ezért állítják, hogy inkább a döntésen, elkötelezettségen és a kitartáson alapul, hogy rutinná tudunk-e „varázsolni” valamit az életünkben, és érdemes konkrét, mérhető, számunkra megvalósítható, releváns és időben korlátozott célokat magunk elé tűzni. És – talán a legfontosabb – saját választás legyen, és próbáljuk következetesen ismételni, s közben reménykedjünk, hogy minél hamarabb életünk részévé válik az áhított szokás.

Posztolás

„Sokan kritizálásként könyvelik el, amikor megosztok számomra érdekes tartalmakat, s mellé nem átallom a saját gondolataimat is odabiggyeszteni – meséli Franciska. – Nekem jónak tűnik ez a szokásom, és miközben azt hiszem, hogy olyasmit osztok meg, amin el lehet pró és kontra is gondolkodni – márpedig a gondolkodásból nemigen szokott rossz származni –, mások gyakran bántásként értelmezik.”

Posztolj: Franciska leállna, de nehezen megy…

Franciska megszokta már, hogy egyes kommentelők szívesen küldik el őt a véleményével együtt a konyhába. Többször is elgondolkodott azon, hogy a jó szándékú véleménynyilvánítás rossz szokás-e, esetleg, ha szebben, „nyálasabban” tálalja a véleményét, akkor kivédheti-e az ellene irányuló kommenthadjáratot. A netfüggőségből indult ez a dolog, mondja, ez pedig több mint húsz éve tart, kicsit túl is vannak már a jubileumon – fogalmaz viccesen. „Komoly erőfeszítésbe telik leszokni, hogy azonnal válaszoljak egy-egy üzenetre, függetlenül attól, hogy hol jött, s attól is függetlenül, hogy milyen lelkiállapotba hoz engem. A harag, de pláne a düh rossz tanácsadó, így egy ideje tanulok elszámolni addig, ameddig biztonságba helyezem a telefont vagy a laptopot, majd eltenni és aludni a válaszra egyet.” 

A szokás, az szokás

Amennyire nehéz lehet egy jó szokás kialakítása, legalább annyira nehéz egy rossznak minősített szokás kiiktatása az életünkből. Nagyon jól tudják ezt azok, akik megpróbáltak leszokni a cigarettázásról, a túl sok internetezésről, a kenyérről stb. Hogyisne lenne kemény feladat, hiszen komoly viselkedésváltozást szeretnénk elérni, lemondani valami olyasmiről, ami részévé vált az életünknek, összetevőjévé a szervezetünk homeosztázisának (egyensúlyi állapotának), aminek van pszichés (a bevett mozdulatsor dohányzáskor) és szomatikus (a megszokott nikotinmennyiség a szervezetben) része. Akárcsak egy szokás kialakításánál, ebben az esetben is meg kell várni, hogy belülről jöjjön a hang, az elhatározás. Pszichológusok arra is fel szokták hívni a figyelmet, hogy egyszerre csak egy szokás bevezetését vagy egy szokás leadását tűzzük ki célul. Van, amit akár holnap el lehet kezdeni, van, amire fel kell testileg-lelkileg készülni, van, akinek jó, ha egy számára jeles napot tűz ki elindításként, van, akinek ez mindegy. Van, akinek segít, ha világgá kürtöli, hogy ő most épp rászokóban vagy leszokóban van, van, aki mobilalkalmazásokat használ támogatásként. Mark Twain valahol azt írta, hogy a „szokás, az szokás, nem az ablakon kell kihajítani, hanem apránként kell letessékelni a lépcsőn”. Vagy – folytassuk a nagy író után szabadon – ne a csodára várjunk, hanem a jó szokásokat apránként édesgessük be életünkbe. 

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. decemberi lapszámában jelent meg.