Napjaink hősei

#maradjotthon #mentséletet – szólt és szól mai napig mindenhonnan a felhívás. Próbáljuk betartani: aki tud, otthonról dolgozik, elővigyázatosak vagyunk, fertőtlenítünk, nem találkozunk ismerőseinkkel, barátainkkal. Ott vannak azonban ők, akik nem tehetik meg, hogy otthon maradjanak: ápolók, orvosok, eladók, fuvarosok, gyógyszerészek, rendfenntartók, pékek, takarítók stb. Teszik a dolgukat ebben a nehéz időszakban is. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Március 25-öt írunk, amikor elkezdem írni ezeket a sorokat. Rágódom rajta egy kicsit, hisz napról napra változik valami. Épp ma rendelték el a kijárási tilalmat. 

Próbálunk túlélni, van, aki otthon, más a munkahelyén. Bár rájöttünk arra, hogy nagyon sok mindent meg lehet oldani otthonról, azért azt mindenki érzi, hogy a home office-ban nem egyszerű az élet. A gyerekek zajonganak, folyton kérnek valamit anyától, apától, és nem írhatjuk ki a szoba ajtajára, hogy 8-tól 16-ig nem vagyok elérhető. Otthonunkban azonban nagyobb biztonságban vagyunk, mint azok, akik továbbra is bejárnak munkahelyükre, hisz ott tudnak szolgálatot teljesíteni. 

A gyógyszerész

Sipos Katalin gyógyszerész már hetek óta aggódik, ugyanis férje Olaszországban dolgozik. Lombardia tartományban él, ahol a legnagyobb a koronavírus-fertőzöttek száma. Ő első kézből értesült és hallott arról, hogy mi vár ránk is. Munkája a patikában teljesen átalakult. 

„A betérők száma nagyon megcsappant, amióta beállt a karantén, feleannyian térnek be a patikába, mint azelőtt. Délután szinte senki. A munkaprogramunk is megváltozott, felváltva dolgozunk heti 33 napot. Mivel nagyon szeretem a szakmámat és imádok emberekkel kapcsolatban lenni, segíteni nekik, nem félek ezekben az időkben dolgozni. Csak egy kicsit ijesztő, hogy a pánik miatt mennyire másak az emberek. Ingerültebbek lettek, így sokkal nagyobb türelmünk kell legyen, mint a szokásos hétköznapokon. 

Rajtunk csattan az ostor azért, hogy nem lehet egészségügyi maszkot meg egyszer használatos kesztyűt kapni, hogy sok gyógyszer hiányzik a patikákból, amit a krónikus betegeknek naponta kell szedniük. 

Mindezek ellenére türelemmel kell viszonyulnunk hozzájuk – ez néha nehéz. Azt tudjuk csak ígérni nekik, hogy amennyiben a hiány-gyógyszerekből kapunk, értesítjük őket. És ezt meg is tesszük.” 

Katalin férjét félti leginkább

Katalin a legjobban férje miatt aggódik, hogy ne történjen vele semmi baj. Szerencsére jól van, mondja, és mindeddig nem kapta el a vírust. Megpróbálunk pozitívan állni a dolgokhoz és kölcsönösen nyugtatjuk egymást, hogy minden jóra fordul, csak türelmünk kell legyen… Ami az egyik legnagyobb aggodalmunk, hogy még fogalmunk sincs, mikor lehetünk újra együtt. Reméljük a Jóisten segítségével minél hamarabb sikerül ezt a nehéz időszakot átvészelni, és a rémálom véget ér.”

A boltos-üzletvezető

A boltokban is kevesebb a vásárló. Kevesebb, de többet vásárolnak – teszi hozzá Jakab-Tóth Éva, egy hús- és hentesáru bolt üzletvezetője. „Félni nem félünk, ám elővigyázatosság az van. Fél óránként fertőtlenítünk, és minden egyes vevő után úgyszintén. Kesztyűt húzunk most már a pénztárnál is, megelőzésképpen…” – magyarázza. Az üzletben egyszerre csak ketten lehetnek bent, a többiek addig várakoznak az utcán. Növekedett a kártyás fizetések száma és már házhozszállítást is vállalnak, amit egyre többen vesznek igénybe. 

Éva munkatársai körében, balról a második
„Mi, eladók nem félünk, de a vevőkön érződik. Látszik a félelem a szemükben. 

Félve jönnek be, ha hozzá akar érni egyik vevő a másikhoz, vagy csak közelebb megy, a másik ugrik hátra. Éva elmondta, ő saját maga miatt nem aggódik, de a fia nagyon félti őt, mivel asztmás. „Én nem féltem magam, mert úgy gondolom, hogy szeret engem a Jóisten.” 

A futár

Miközben ezt a cikket szerkesztem, csengetnek. Nyitom a kaput, a futár hozta a csomagot. Pelenkát rendeltem a kisfiamnak, nagyobb mennyiséget, hogy legyen elég erre az időszakra. Levente maszkban, kesztyűben adja át a dobozt. Azt mondja, most is rengeteg a munkája, de nem bánja, legalább lesz fizetése. Sok ismerősét bocsátották el, küldték el fizetetlen szabadságra. Kicsit azért bosszankodik, mondja, mert annyi a kiszállítani valója, mint karácsony előtt. Megbolondultak az emberek? – kérdezi. „Értem én, hogy tartós élelmiszer, pelenka, a mindennapi élethez szükséges dolgok kellenek, és van, aki ezt házhozszállítással oldja meg… ezt szívesen meg is teszem. De miért olyan fontos most elektronikai kütyüket, ruhákat, cipőket, kozmetikai cikkeket rendelgetni?” – költői a kérdés. 

A nagyszámú megrendelések miatt ő naponta közel 70 emberrel találkozik, és azok közül ki tudja mennyien vannak otthoni karanténban. 
Hirdetés

Szóval, mennyien fertőzöttek? Szerencsére van, aki szól előre.  

Az asszisztens

Talán az egészségügyben dolgozóknak a legnehezebb. Ők sosem tudhatják, mikor kerülnek kapcsolatba fertőzöttel, és „viszik haza” a koronavírust. Nagy Zsuzsa Noémi, sürgősségi asszisztens március közepén döntött úgy, külön költözik a családjától. Nem külön szobába, egy másik házba, mert félti a családját. „Egy ideje, minden nap sírva mentem munkába. Nem a félelem miatt, hogy mi fog történni, és hogy nem tudok helytállni, hanem hogy mit fogok hazavinni. Jobbnak láttam, minden kontaktust megszakítani a családommal, hogy semmit ne kapjanak el tőlem. De ez rettenetesen nagy odafigyelést igényel. Lényege, hogy amit én megfogok, ahhoz anyuék nem érhetnek hozzá.” Egy szobát teljesen felszereltek, vannak edények, tisztálkodási cuccok, ruhák. Az édesanyja főz neki, a teraszra kiteszi, és onnan Noémi elviszi. Mindig megvan a két méter távolság közöttük. 

Zsuzsa a családtagokkal is távolságot tart, s ez a legfájóbb

„Kollégáimmal úgy megyünk haza minden nap, mintha időzített bombák lennénk, s nem tudjuk mikor robbanunk. Véletlenül se szeretnénk semmit átadni a családunknak. Nem tudjuk, meddig fog ez tartani. Hetekig, hónapokig?!

Igyekszünk nap mint nap helytállni a munkahelyen, és a józan eszünket nem elveszíteni, mégis néha érthetetlenül állunk, mikor látjuk, hogy néhányan nem törődnek semmivel. 

Kutyát sétáltatnak, kiülnek a padra beszélgetni, naponta elmennek vásárolni, mintha semmi sem változott volna. Munkatársaim, akik anyukák, apukák, úgy jönnek dolgozni, hogy pici gyerekeiket hagyják otthon. Van olyan család, ahol mindkét szülő az első vonalban dolgozik. Mi történik, ha mindkét szülő lebetegszik?! Elgondolkodom, mi zajlik le egy szülőben, mikor el kell mennie munkába. Talán az, ami apukám és anyukám szívében… Tegnap nem mertem a visszapillantó tükörbe nézni, hogy ne lássam anyum arcát, mikor becsukja a kocsim után a kaput. Nem félek, nem vagyok ijedt. Nagyon szeretem a munkám, mindig is erre vágytam. De a családomat jobban szeretem. Szóval megteszek mindent, ami tőlem telik, a többit pedig a Jóistenre bízom. Ezek után csak az a kérdésem, 

miért olyan nehéz otthon maradni együtt a családdal a biztonságotok érdekében?!”

A víz-gázszerelő

Van azonban olyan eset is, amikor az egész család nem maradhat otthon, amikor nem működik mindenkinél a home office, ahogy Júliáéknál. Ő hét hónapos kisgyerekével otthon van, viszont férjének szinte minden nap el kell mennie dolgozni.  Bár nem az első vonalban – teszi hozzá. „A férjem nem orvos, nem ment életeket. Nem rendőr, nem tűzoltó, nem is önkéntes, aki rászorulóknak élelmet, gyógyszert visz, hanem egyszerű víz-, gáz- és fűtésszerelő. Most, amikor legtöbben otthon tartózkodnak – némi elfogultsággal – akár létfontosságúnak is nevezhetnénk a munkáját, mert például olyan helyzetekben, amikor egy csőtörés miatt egy kenyeres üzlet, gyógyszertár vagy egy tömbház marad víz nélkül, ő megy segíteni. »Légy óvatos!« – hangzik el minden reggel, mielőtt kimegy az ajtón. »Ott a maszk, a kesztyű, a fertőtlenítő…« De garancia így sincs. Akkor is elkaphatja, ha csak a nagyon sürgős esetekhez megy ki. Akkor is, ha óvatos. Akkor is, ha két méter, akkor is, ha levegőt se vesz… 

Tagadásban élünk, azt hiszem. Így tudunk higgadtak maradni, ha elhitetjük magunkkal, hogy velünk nem történhet meg…” 

Szólnak a harangok szerte Székelyföldön. Vártam már. Vártam, mert úgy gondolom, nekünk is valahogy meg kellene köszönni mindazoknak a munkáját, akik a lakosságért dolgoznak. Amikor néhány hete azt láttam a híradásokban meg a közösségi oldalakon, hogy külföldön hosszasan, közösen megtapsolják a frontvonalban dolgozókat, elszorult a szívem. Szóval, most szólnak a harangok. Köszönjük nekik… 

Kiemelt kép: Shutterstock