Oltári férfiak Sebestyén Ottó: Új kérdésekre nem lehet régi válaszokat adni

Nagy ajándék, amikor egy pappal tabuk nélkül beszélgethetünk. Sebestyén Ottó csíkzsögödi plébánossal, a Kalot felnőttképző Egyesület, valamint a Háló Kárpát-medencei katolikus közösségek egyesületének volt elnökével való beszélgetésünk – számtalan egyházi személlyel készített interjú után is – maradandó élmény. Úgy tudtunk előretekinteni a jövő egyházára, hogy szavain átsugárzott a nyitott gondolkodásmód, a fejlődést támogató szándék, ugyanakkor az atyai gondoskodás a rábízottakról. Ezzel búcsúzunk az Oltári nők/Oltári férfiak című interjúsorozattól.

– Az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy az egyházban is bizonyos kérdések új válaszok után kiáltanak. Mennyiben és miben kell megújulnia a lelkipásztorkodásnak a 21. században?

– Új kérdésekre nem lehet régi válaszokat adni, vagy legalábbis a régi válaszokat új értelmezések összefüggésébe kell helyezni. A világ változik, dinamikus mozgásban van, így az ember gondolkodása is. Az egyház pedig az emberért van, pontosabban Krisztusért, és ide kell visszatérni, amikor a lelkipásztorkodás új irányait keressük: hogyan tudunk választ adni arra a kihívásra, amit Krisztustól kaptunk? Azok a hagyományok, szokások, amelyek nincsenek összhangban az alapítóval, hiteltelenné teszik az egyházi közösségeket. Ennek egyik legfontosabb megnyilvánulása a szolgálat kellene legyen. A lelkipásztorok azért kapták a szentelésben a hatalmukat, hogy azzal szolgáljanak, és még véletlenül sem szabad a szakralitást a hatalom eszközeként használni. 

Azok a lelkipásztorok tudják hitelesen képviselni az egyházat, akik mindig nagyon nagy tisztelettel fordulnak az emberek felé. 

Amikor emberek jönnek bármilyen kérdéssel az egyházhoz, sosem szabad erről a tiszteletről és jóindulatról lemondani, mert az emberek sérülékenyek. Ha az egyháztól valamilyen sebet, arroganciát vagy hatalmi közeledést tapasztalnak, sérül a személyiségük, és nagyon könnyen eltávolodnak az egyháztól, hiszen a lelkipásztoron keresztül formálják az egyházról alkotott képüket is. De ha a tiszteletet érzik, akkor a bizalom is nő az egyház felé. Persze a lelkipásztornak van egy prófétai szerepe is, ezért a hamisságok ellen a megfelelő módon és időben lépnie kell, fel kell emelnie szavát, hogy a hitelességet képviselje, mert ez az egyik legfontosabb dolog, amit Krisztusról el lehetett mondani. 

– Az egyik égető kérdés manapság az elváltak és újraházasodottak kérdése, hiszen ezek az emberek különösen érzékenyek, továbbá az egyház perifériájára szorultak. Ha még egy plusz ítélkezést tapasztalnak, megtörténhet, hogy az egyház örökre elveszíti őket. Hogyan lehet ezeket az embereket visszacsalogatni az egyház aklába?

– Az intézmény és a krisztusi lelkiség között mindig is volt feszültség, és időnként előfordult, hogy az egyház előnyben részesítette az intézmény építését, mivel abban élünk. Azokat az embereket részesítjük figyelemben, akik „külsőleg” rendben vannak az egyházzal, de egyáltalán nem biztos, hogy a Jóisten is így gondolja ezeket a dolgokat. Kötelességünk azok után nyúlni, akik az egyházban szenvednek, és valamilyen oknál fogva peremre szorultak. Az elváltak és újraházasodottak esetében úgy tűnik, az irgalmas egyház háttérbe szorul. Nem ismerős az egyháztörténelemben, hogy ilyen súlyos büntetést adott embereknek (ti. nem gyónhatnak és nem áldozhatnak, nem vállalhatnak bérmaszülői tisztséget – szerk. megj.), bármit is követtek el. Walter Kasper bíboros a legutóbbi püspöki szinóduson (a világ különböző vidékeiről kiválasztott püspökök gyűlése – szerk. megj.) ezzel kezdte teológiai reflexióját: hogyan magyarázható az, hogy 

egy gyilkosnak, aki megbánja bűnét, megbocsátunk, az egyház feloldozza, de egy elváltat és újraházasodottat, aki megjárta a maga poklát, és őszintén bocsánatot kér, egy életre szóló büntetésben részesítjük? Ez nem talál a krisztusi lelkülettel. 

Úgy érzem, hogy az irgalmas egyház ellentmondásba keveredik egy teológiai elmélet miatt, de a teológia is Krisztust kellene szolgálja. Ha valami nem tudja őt szolgálni, akkor komolyan el kell gondolkozni azokon a hagyományokon és szokásokon. Kicsit a teológiai gondolkodás fogságában van ez a kérdés, ugyanis azért nem oldozzák fel az elváltakat és újraházasodottakat, mert a teológia szerint „súlyos” bűnben élnek. Erről eszembe jut egy evangéliumi kép. Péter apostol, mikor Joppéba megy (ebben az időben nagy feszültség volt a zsidó-keresztények és a pogányok jelenléte között az egyházban), látomásában egy lepedőt látott, amiben mindenféle csúszómászók, madarak voltak, és egy belső hang azt sugallta számára, hogy vedd és fogyaszd. Péter meglepődik: „Uram, soha életemben nem fogyasztottam tisztátalant.” Erre az volt a válasz: „Amit én tisztának tartok, azt te ne tartsd tisztátalannak!” Itt érzem ennek a teológiai gondolkodásnak a nehézségét: hogy lehet bűnösnek tartani egy ilyen kapcsolatot? Tudjuk, hogy senki nem jókedvében válik el, általában nagyon komoly tragédiák és szenvedések vannak mögötte. Értem én, hogy 

az egyház kötelessége a házasság szentségét védeni, de nem ilyen nagy áldozatok árán. 

Hogy lehet az, hogy tragédiák után valaki végre a Jóisten kegyelméből rátalál arra, akivel jól vannak, és a gyermekei pótapát, pótanyát kapnak, boldogok, és erre azt mondani, hogy egy súlyosan bűnös kapcsolat? Engem kicsit kiráz a hideg ettől a fajta megnyilvánulástól. Persze a lelkipásztornak van szabadsága ezeket a kérdéseket másképp is kezelni, és adott esetben belső fórumon tehet kivételt – remélem, többen élnek ezzel a lehetőséggel –, hiszen a legfontosabb feladatunk a lelkek üdvösségét szolgálni. A szinóduson legutóbb Ferenc pápa szavazásra bocsátotta azt a lehetőséget, hogy bizonyos esetekben, a pap eltérjen ettől a jogi szemlélettől, és a jelenlévők több mint fele megszavazta, de mivel nem érték el a kétharmadot, ezért nem történt érdemben változás. De bízom abban, hogy az elváltak és újraházasultak kérdésében nagy-nagy előrelépések lesznek, amire már mutatkoznak jelek.

– Sajnos néha mi, katolikusok hajlamosak vagyunk fölényesen kezelni más felekezeteket, ami hátrányára van az ökumenizmus gyakorlati megvalósulásának. Hogy látja lelkipásztorként, hogyan lehetne ezeket a sebeket orvosolni?

– 1998-ban Feketehalomban ökumenikus templomot építettem Ménessy Miklós református lelkésszel. El sem tudom mondani, hogy ez milyen szép volt. Szórványban, ahol magyarok kevesen voltak, semmiképpen sem volt járható az, hogy mindenki csak a saját vallásos identitásával törődjön. Az ökumenizmus az utóbbi időben nagy lépéseket tett. Itt, Csíkban nagyon sok jóindulatot látok az emberek részéről. 

Azt gondolom, hogy nagyobb hangsúlyt kellene kapjon az egyetemes keresztény értékek képviselete. 

És akkor nem kell félni attól, hogy minden mindegy, és relativizálódnak az értékek, mert attól, hogy megismerjük egymást, közösen imádkozunk, attól mindenki csak gazdagodik. Én jobban érezném magam, ha például nem lenne az a jogi kánon, hogy nálunk csak katolikusok lehessenek keresztszülők. Sokkal nagyobb lehetőséget látok abban, hogy ezeket az embereket örömmel fogadjuk, és beinduljon egy nagyon szép, építő párbeszéd a hitről. Ha ilyenkor bejönnek a plébániára, és találkoznak egy „jófej” pappal, aki komolyan veszi őket, és lelki kérdésekről beszélnek, akkor ez nagyon konstruktív tud lenni. Egy kiváló lehetőség lenne arra, hogy az egyházképük alakuljon, barátságosabb, emberközpontúbb legyen, és ismét kapjanak egy lendületet, és ráérezzenek arra az útra, amelynek bejárására hívja őket az Úr.

– Egy egyházfegyelmi kérdésre is szeretnék rátérni, ami manapság szintén terítékre került, és válaszra vár: ez pedig a cölibátus. Évszázadokig tartó csend után pár évtizede miért vált beszédtémává? 

– Meggyőződésem, hogy ezekről a témákról beszélni kell, mert van egy nagy visszafogottság a kötelező papi cölibátus témájában. Főleg azok beszélnek, akik eléggé liberális körökhöz tartoznak, de ez nem egy liberális kérdés, hanem egy mélyen embert és egyházat érintő kérdés. Azért beszélek erről, mert kicsit teológus is vagyok, és a teológusnak feladata az ugartörés teológiai és egyházfegyelmi kérdésekben. Ebben is elég nagy úttörésre van szükség, mert szőnyeg alatt tartják, és nagy visszafogottsággal veszik körül. Tudni kell azt, hogy a papság karizmája és a cölibátus karizmája két külön adomány. Egész biztosan vannak papok, akik nagyon szeretik mindkettőt, kiválóan tudják kezelni a cölibátus kérdését, és ebből sok jó születik, de vannak, akik ettől szenvednek. Teológiailag a nehézség akkor kezdődik, amikor a kettőt kötelező módon összekapcsolják, és a pap bekerül egy olyan állapotba, amit nem biztos, hogy emberi erővel meg tud oldani, mert aki nem kapja meg a hivatást arra, hogy család nélkül éljen, az rendkívül nehéz erőpróbáknak lesz kitéve. Az életben a család jelenti a kötődést, és a pszichológia sokat beszél arról, hogy kötődések nélkül milyen borzasztó az élet. 

Akkor veszíti el az ember az élete értelmét, akkor kerül egzisztenciális zűrzavarba, sérül a perspektívája, ha nincsenek szoros kötődései az életben. 

Feltevődik a kérdés, hogy lehet-e tőlük heroikus magatartást elvárni? Mert ez egy óriási hősiesség, aszketikus megnyilvánulás, hogy a belső igényeire nemet mondjon egy magasabb rendű cél érdekében. De nem biztos, hogy minden pap ezt meg tudja tenni, és nem biztos, hogy jogos egy ilyenfajta elvárás, mert az embernek a működéséhez a kötődések hozzátartoznak. Szerintem egy pap sem szeretne hős lenni, hanem sokkal inkább boldog ember szeretne lenni. Akkor tudja valaki a hivatását jobban végezni, ha a boldogság alappilléreit megtalálja, az táplálja őt, derűssé, kiegyensúlyozottá teszi. 

– Mennyiben befolyásolja a kötelező cölibátus azt a hivatáskrízist, ami jelen van már Nyugat-Európában, és lassan ide is begyűrűzik? Mi a véleménye: ha valamikor a jövőben választhatóvá tennék, megoldaná a paphiányt?

– Hogy megoldaná-e, azt nem merem megjósolni. Biztos, hogy új problémák is keletkeznének. Azonban ez a nehéz, tabusított kérdés végre a helyére kerülne. Jézus azt mondta, hogy a megkülönböztetés úgy történik, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Ha megnézzük a gyümölcsöket, azt látjuk, hogy a szemináriumok konganak az ürességtől, nyugaton a paphiány óriási, és a papjaink egy része szenved ennek a terhétől. Nálunk is nagy paphiány lesz nemsokára, az idősebb generáció jóval nagyobb számban képviselteti magát. Azonban 

Magyarországon a görögkatolikus egyházban nincsen paphiány, és ott a papok házasodnak.

 Egy alkalommal Miskolc mellett voltam, egy faluban. A római katolikus plébániához tartozott négy falu és majdnem háromezer hívő, míg a görögkatolikus lelkészhez egy falu és háromszáz hívő. Ferenc pápa – úgy tűnt – ebben valami újat fog hozni, és eleinte elég bátran hozzányúlt a kérdéshez, a végén pedig kicsit elnémult, visszafogott lett. Legutóbbi kijelentés, amit tőle hallottam ezzel kapcsolatban, hogy a cölibátus Isten ajándéka, amit komolyan kell venni. Persze, hogy a Jóisten ajándéka, de meg kell kérdezni a papokat is, hogy mindegyikük annak tartja-e? A második vatikáni zsinat kimondta, hogy a kegyelem a természetesre épít, és nagyon nehéz minden paptól azt kérni, hogy ezt a fajta természetes folyamatot átírja, és rálépjen egy erejét felülmúló útra, ami nem biztos, hogy megóvja a hatalmas szenvedéstől, és segíti munkáját.

– Melyek azok a területek a pasztorációban, amelyek másfajta megközelítést igényelnek?

– A jövő lelkipásztorkodásához hozzátartozik a spiritualitásnak ismét a köztudatba való beemelése. Jelenleg az egyháznak mint intézménynek a működése nagyon előre van tolva. Ez érthető, mert nekem is plébánosként rengeteg dologgal kell foglalkoznom, hogy az intézmény normálisan tudjon működni. De az emberekben van egy alapvető vágy a lelkiség iránt, keresik a Jóistent, szeretnének a közelségében élni, a lélek békéjét megkapni, ezért nagyon fontos lenne, hogy a lelkiség a köztudatba fajsúlyosabban bekerüljön. Nem a felülről induló lelkiség, mert az inkább a külső keretek, törvények megtartására buzdít, ami nem rossz, de elmarad a belsőmmel való kapcsolatfelvétel. Ezért az alulról induló lelkiségnek különösen fontos szerepe van a pasztorációban: Istent beengedni a lélekbe, hogy ott végezhesse gyógyító munkáját, és a lélek ráérezzen az oltalmazottság állapotára.

Szükséges lenne, hogy mi, egyházi munkatársak képezzük magunkat: hogy lehet megtalálni az emberek lelkében a sötétségeket, akadályokat, a ledermedt részeket, hogy lehet ezekhez hozzányúlni?

Jó lenne, ha ilyenfajta módszerekkel a hit és a szakmai tudás együtt járna, az sokkal inkább az egyház megváltói arcát ismertetné meg az emberekkel. Ezt azért is mondom, mert a KALOT felnőttképzési egyesületnél több olyan képzést is szervezünk, amely kifejezetten a lélekkel foglalkozik, és szakembereket is behívunk. Sokan nagyon hálásak azért, hogy egy olyanfajta rendszerszemléletet ismernek meg, olyan eszköztárat, tapasztalatokat kapnak, amivel megtanulják az életüket jobban menedzselni, és egy kiegyensúlyozottabb, egyszerűbb, tisztább látásmódjuk lesz a világra. A külső kapaszkodók fontosak, de nem elégségesek, el kell indulnunk a belső tapasztalat megszerzése felé, ami megtanít bennünket integrálni mindent, ami az életünk része.

– Mik a jellemzői ennek a fajta spiritualitásnak?

– Fontosnak tartom, hogy ismét nagyobb hangsúlyt kapjon a szerzetesek lelkisége, mert ők azok, akik többnyire a lelki dolgokkal tudnak foglalkozni, gondolok különösen a szentignáci lelkiségre, hiszen hál' Istennek vannak jezsuita szerzetesek, meg segítő nővérek, akik ebben a lelkiségben tevékenykednek. Szent Ignác lelkisége szerint Isten mindenhol jelen van, és 

mindenkinek az a feladata, hogy saját egyéni stílusát megtalálja az Istenhez vezető útjában

Ez annyi mindent megold, elvonja a figyelmünket a felekezeti vitákról, valamint egy csomó kacattól, amit belecipelünk a vallásos identitásba. Így felülemelkedünk ezen a kicsinyes emberi léten, és elkezdünk Isten felé haladni, az ő szemével látni. Szerintem ez az egyik hangsúlya a jövő egyházának. Mert ha nem segítjük ilyen tapasztalatokhoz az embereket, csak egyfajta külső vallásossággal maradunk. A spiritualitáshoz tartozik az imakultúránk, a gyónási kultúránk. 

A lélek gyógyításának a kultúráját az egyház majdnem teljesen átadta a szakembereknek, pedig olyan évezredes tapasztalatoknak a birtokában van, amelyek a lélek gyógyulására kiválóan alkalmasak.  

Az egyik gondunk az, hogy a gyónás- és ima gyakorlatainkat leszűkítjük a „kellekre”. Ne azért kelljen gyónni és imádkozni, hogy utána ne kelljen gyónni. Ez egy nagyon infantilis szempont. A gyónásnak újból meg kell találnunk a megfelelő formáját, és vissza kell adni annak belső tartalmát és komolyságát. A gyónás: a találkozás, a gyógyulás és a kiengesztelődés szentsége. Ha a gyónás csupán a „felettes én” megkönnyebbüléséről szól, akkor ennek nincs sok köze sem a lelkiismerethez, sem pedig a lélek gyógyulásához. Imádkozni pedig azért jó, mert az a lelkemet táplálja, hiszen Isten ott van, ahol vagyok, Isten benne van az életemben, ezért meg kell tanítani az embereket az életükkel imádkozni. Isten benne van a Szentírásban, a természetben, a munkámban, és ezt az Isten-tapasztalatot, imatapasztalatot kellene kitágítani, hogy az ember az élet minden területén rá tudjon érezni Isten jelenlétére. Ha ehhez a belső Istentapasztalathoz tudjuk segíteni az embereket, akkor hálásak lesznek, mert életük az oltalmazottság állapotában fog zajlani. Ha ezt nem tudjuk nyújtani, véleményem szerint sokan el fognak távolodni a történelmi egyházaktól.

korábban írtuk

Mostoha helyett bónusz-szülő
Mostoha helyett bónusz-szülő

Mostohaszülőnek lenni nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mivel a szó önmagában negatív érzéseket kelt: a mesékben szereplő gonosz mostohával asszociáljuk. Így azok a nők, férfiak, akik „mostoha” szerepbe kerülnek, rögtön hátrányból indulnak, le kell dolgozniuk a sztereotípiák miatt felépített gátakat a gyerekben, de a tágabb családi, illetve baráti körben is. Vannak példák azonban arra is, hogy lehet ezt jól csinálni. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)