ARCHÍV Rúzsa Magdi: Nekem kell a valóság!

Szabad szellem, temperamentumos egyéniség. Karcos, karakteres hangját 2006-ban ismertük meg egy tehetségkutató műsorban, pályája azóta is üstökösként ível fölfelé. Ha valakire magyar nyelvterületen azt mondjuk: sztár, Rúzsa Magdira mindenképpen! A pletykalapok el vannak foglalva a szája formájával, a menyasszonyi ruhájával, pedig annyi izgalmas téma van, amit feltétlenül meg kell beszélni vele. Jótékonykodik, gyerekmusicalt ír, és igen, komolyan, tényleg, főz! (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg.)

– Hogyan éled meg a mostanában zajló csendesebb időszakot?

– Nyilván más a helyzet, mint amihez hozzá vagyok szokva, ilyenkor buszban ülök és egyik koncert helyszínéről a másikra utazom, de most másképp alakult. Hiányoznak a fellépések, a zene, a koncert az életem, a személyiségem része, a közönséggel való kapcsolat rendkívül fontos számomra, ezek nélkül fél embernek érzem magam. De ettől függetlenül nagyon kreatív voltam az elmúlt időszakban. Hamarosan jövök egy új dallal, amihez videoklipet is forgatunk, és készül egy új album. Ugyanakkor született egy gyerekmusical is az elmúlt hónapokban, írtam egy izgalmas mesét a dalokhoz, ez könyv formában is megjelenik, ha minden jól megy, decemberben a boltok polcain lesz. Úgy érzem, nagyon szép, nagyon szerethető történet született, rettenetesen várom, hogy meg tudjam mutatni a kis közönségnek.

– Ez tervben volt?

– Nem, jött az ihlet, én meg éppen ráértem és megírtam (felkacag). Az is lehet, hogy ez majd kinyit számomra egy másik kaput, más utat is megmutat, mint a popvilág.

– Rendszeresen koncertezel Erdélyben, Székelyföldön. Milyen itt?

– Rendkívül szeretek Székelyföldön lenni, és úgy tűnik, a székely emberek is szeretnek engem, mert mindig hatalmas szeretettel fogadnak és mindig nagyon sokan kíváncsiak ránk. Imádom, hogy Erdélyben a rádiókban sok dalunkat játszák, nemcsak az éppen aktuális slágert, hanem régebbi számainkat is, és emiatt a koncertjeinken mindenki fújja a szövegeket, és nemcsak a refrént, hanem az egész dalt. Az itteni koncerteknek mindig fantasztikus a hangulatuk, mindig felemelőek.

Előfizetésért kattints a képre

– Te vajdasági vagy, és úgy alakult, hogy a férjed is az. Jelent ez neked egy plusz kapcsot a szülőföldeddel?

– Inkább pont a férjemmel. A délvidéki mentalitás miatt engem nagyon hirtelen, temperamentumos embernek tartanak, ezzel sokan nem tudnak mit kezdeni, de mivel ő ugyanonnan jött, ahonnan én, ezért ő is ez a típus. Ezáltal sokkal könnyebben kezeljük egymást, például teljesen egyértelmű mindkettőnk számára, hogy egy-egy mozdulatban nem agresszió van, hanem mifelénk ez a normális (kacag).

Ugyanúgy reagálunk dolgokra, mert ugyanabból a közegből jövünk.

Mi már itt, Magyarországon ismerkedtünk meg, de ez az egy tőről fakadás egy olyan láthatatlan szál közöttünk, ami rendkívül „összehúz” minket.

– Két dudás megfér egy csárdában? Mert ezek szerint ő is intenzív ember.

– De mégis más típus. Ő sokkal megfontoltabb.

– Mérnökember.

– Igen! Nem annyira hirtelen, mint én, de azért tud meglepetést szerezni. Ő jobban körbejár, megvizsgál mindent, én viszont nem ez a típus vagyok (felkacag). Tehát pont jó, mert épp kiegészítjük egymást.

– A férjed egyetemi tanár, docens. Hogyan tudjátok összeegyeztetni a te művész életedet az ő civil pályájával?

– Mi olyan pár vagyunk, akik hagyják a másikat élni. A kapcsolatunkon belül is megadjuk egymásnak az énidőt, a szabadságot. Egyikünket sem zavar időnként egy kis egyedüllét, így el is tudjuk egymást engedni akár három napra is. Nem fojtjuk meg egymást, és ez jól tudja a kapcsolatunkat működtetni. A férjem a rendezvényszervezésbe is bepillantott, így látta már korábban is, milyen a zenészek élete, így nagyon-nagyon könnyen vette azokat az akadályokat, amik egy másik embernél biztos, hogy problémát okoztak volna.

Amit nagyon szeretek és melengeti a lelkem, hogy amikor koncertem van, hajnalok hajnaláig fent van és megvár, hogy biztonságban hazaértem-e.

– Amikor Magyarországon vagy, mi hiányzik a szülőföldedből?

– Már annyi ideje vagyok Budapesten, mint amennyit Kishegyesen töltöttem, nekem már itt van az otthonom, már kiépítettem itt a saját kis világomat. De persze onnan indultam, az a bölcső. Nem létezik egyik a másik nélkül. A barátok, az emlékek, ahogy látom magam, ahogyan felnőttem, ezek fontos dolgok, ezeket ápolni is kell.

Amikor szembesülni akarok azzal a Magdival, aki elindult, nagyon fontos, hogy hazamenjek.

De mivel az életem itt alakult ki, bennem nagyon erős már a kötődés ide, és valljuk be, nem volt nehéz, hogy ez az érzés kialakuljon, hiszen itt én egy csodát kaptam!

– Giccses kérdésnek hathat, de szép életed van?

– Nagyon! Én a helyemen vagyok (mosolyog). Szeretem, amit csinálok, nem munkának élem meg, persze sokszor fáradt vagyok, de ennek a fáradtságnak van értelme. És most, ahogy ez a nagy csönd zajlik bennünk és körülöttünk, most értem-érzem csak igazán, mennyire nagyon-nagyon szeretem az életemet!

– Ha már a hiányérzetnél tartunk: nővérnek tanultál, de nem dolgozol az egészségügyben. Hogyan éled ki a szociális érzékenységedet?

– Karácsony környékén, de nemcsak, kórházakba látogatok és beteg gyerekekkel találkozom, időről időre megszeretgetem őket. Van egy alapítványom, a Gábriel Angyalház Alapítvány, amely hátrányos helyzetű diákokat támogat, ma már célirányosan keressük azokat a gyerekeket, akik kiemelkedően tehetségesek valamiben. Rengeteg hangszert ajándékoztunk, népviseletet, festőkészletet, kollégium éves költségét álltuk.

Nem tudunk hatalmas összegeket adni, de hiszem, hogy sok kicsi sokra megy, és én nem felejtem el a gyökereket, nekem is jól jött volna, ha annak idején valaki segít a kollégiumi díj kifizetésében.

És úgy gondolom, hogy a pénzen kívül az, hogy valaki megveregeti a vállad és hisz benned, nagyon komoly indítóerő tud lenni!

– Említetted, hogy jól jött volna gyerekkorodban, ha valaki segít a taníttatásodban anyagilag, tehát nem voltatok tehetősek akkoriban. Most van egy csillogó életed. Fantasztikus az ív, hogy honnan hová jutottál. Hogyan nem megy el az ember esze egy ekkora pozitív változásnál?

– Szerintem sok múlik azon, hogy milyen emberek vesznek körül, és hogy mit miért teszel. Azért, mert ott vagy a címlapokon, vagy azért, mert szereted, amit csinálsz, és szép dolgokat szeretnél teremteni. Az emberek körülöttünk azért fontosak, mert visszajelzéseket adnak, amik terelnek egy úton. És ha helyes az irányjelzés, akkor helyes irányba megyünk.

– Rengeteget vagy a kamerák előtt, fotóznak, filmeznek, színpadon állsz, mit teszel meg azért, hogy a legjobb formád mutasd? 

– Iszonyú sokat teszek érte! Boxolok, lovagolok, kardiózok, nagyon szigorú étrendet tartok, nevezzük sportdiétának.  Amikor koncertidőszak van, egyszerűen muszáj, hogy csinos legyek és ez rengeteg lemondást jelent. De ez a szakma ezzel jár. Ha a háttérben dolgoznék, nem lenne lényeges, hogy szálkás legyen a karom, de nem ott dolgozom, ráadásul maximalista vagyok és fontos számomra, hogy necsak a hangzás, hanem a látvány is legyen a tőlem telhető legjobb. Volt egy időszakom, ez a sikerfeldolgozás korszaka volt, amikor egy picit elengedtem magam, nem sportoltam, össze-vissza ettem és felszaladt rám pár kiló. Akkor azt éreztem, ez nem én vagyok, és villámgyorsan visszaálltam a régi életmódomra. Gyakorlatilag már nyolc éve kőkeményen edzek és diétázom.

Hirdetés

– Nincs olyan, hogy besokallsz, és azt mondod, a fenébe már, úgy megennék egy rántott húst sült krumplival?

– Jaj, dehogynem! (felkacag) De ilyenkor mondom azt, hogy nem lehet, mert olyan szakmát választottam, amibe ez nem fér bele.

– A látványban az öltözéked is fontos elem. A színpadi ruháidat te válogatod, vagy öltöztet valaki?

– Én választom, mert én tudom, mi az, ami nemcsak jól néz ki, hanem mozogni is tudok benne.

– Soha nem láttam rajtad habos-babos ruhát, pedig a showbizniszben könnyen bele lehetne futni a giccsparádéba.

– Habcsók nem szeretnék lenni (felkacag). Az extravagáns ruhákat kedvelem. Fontos, hogy önazonos legyek a színpadon is, például az nem én lennék, ha villantanék, tehát semelyik intimebb testrészem nem villan ki a ruhából. A kezeslábasokat részesítem előnyben, azokhoz elég, ha veszek egy jó övet vagy kabátot, máris mutatósak. De a farmer-bőrdzseki kombináció is közel áll hozzám.

– Mindig élő zenével lépsz föl.

Mert minőséget akarok. Mert nem közös CD-hallgatást szeretnék a közönséggel, hanem egy élő, most születő produkciót. Szeretek csapatban alkotni, huszonegy emberrel dolgozom. Amikor mi megindulunk, egy igazi karaván utazik a koncertekre. Nekem kell az igazi zene, nekem kell a valóság!

– Milyen a hangulat nálatok?

– Rengeteget kacagunk! Hiányzik is a stáb most! Megszoktam őket. Mellettük nőttem fel, kamasz lányból mellettük értem felnőtté és popénekesnővé. A zenekarom egyes tagjai majdnem dupla annyi idősek, mint én. Sokszor terelgettek, sokat köszönhetek nekik!

– Ha már arról beszélünk, hogyan értél felnőtté és sikeres popsztárrá, említetted korábban a sikerfeldolgozást. Volt egy pont, ahol azt kellett mondjad magadnak, állj meg, Magdi, mert már csőstől áll a feldolgozni való?

– Nem, utólag történt, hogy rájöttem, amikor nem találtam a helyem a világban, a feldolgozatlan siker akasztott el. De amikor benne voltam, ezt nem láttam, most értettem meg körülbelül egy éve.

– A sikert is fel kell dolgozni?

– Igen, ó igen. Csak én akkor ezt még nem tudtam, hiszen a köztudatban az van, hogy a traumákat kell feldolgozni. Na, de a jó dolgokkal is foglalkozni kell, hiszen azok is egy felfokozott érzelmi állapotot tudnak kiváltani. Érdekes volt a semmiből a nagyvárosba érkezve feltalálni magam, de szerencsére hallgattam mindig az ösztöneimre, és azok általában jót súgnak. Meg sikerült a jó embereket magam köré válogatni.

– Te a Megasztárban tűntél föl annak idején. Sok olyan tehetségkutatós énekest láttunk, akik pillanatnyi csillogás után eltűntek, vagy mégsem lettek nagyon sikeresek. A te pályád viszont folyamatosan fölfelé ível. Mi a titkod?

– Én első perctől hosszú távon gondolkodtam, és a nehezebb utat választottam.

– Vagyis? 

– Mikor tomboltak velem és hülyének néztek, hogy nem akarok félplayback-ezni, vagyis előre fölvett zenei alapra énekelni, és azt mondták, minek zenekar, minek élő zene, a playbackkel rengeteg pénzt kereshetnék, én kitartottam amellett, hogy élő zenével szeretnék föllépni. Úgy éreztem, nem kell a gyors siker, mindig tudtam, hogy az idő meghozza, amire én vágyom. És meghozta (mosolyog). Örülök, hogy ragaszkodtam a zenekarhoz, mert általa szakmailag is egyre gyarapodtam,

megismertem, hogyan épül fel a zene, aztán megismertem saját magamat is, és nem engedtem a lelkemet eladni. 

Megértettem, mi az, amit ki kell magamból írni, hogyan tudok saját magamnak jó zenéket komponálni. És lám, a közönség is nagyon szereti az én dallamaimat és a lelkemet, mert a dalok az én lelkivilágom tükröződései. De nem csak a zenét, a szöveget is szeretik. Ám én nem is dalszövegeket írok, hanem verseket. Először vers születik, és azt formáljuk át énekelhetőre. Az utolsó szóig csiszolom a szöveget, addig, amíg nem 150 százalékos.

– Ennyi munka mellett jut-e időd civil életre? Hétköznapi dolgokra?

– Nagyon szeretek főzni, és amikor van időm, sokat is vagyok a konyhában. A férjem is szeret főzni, jegyzem meg, hál’ Istennek (nevet). Amikor idő szűkében vagyok, villámgyors ételeket készítek, persze egészséges kivitelben, például egy gyors zöldborsófőzeléket, és kisütök hozzá egy kis halat.

Nagyon szeretek enni, nagyon szeretem a jó ízeket, a jó illatokat, a konyhai alkotás számomra kikapcsolódás is.

De amikor óriási rohanásban vagyok, nehéz összeegyeztetni, hogy háziasszony is legyek, meg énekesnő is legyek. Amikor csütörtök, péntek, szombaton úton vagyok, hajnalban fekszem, de reggel már kelek, hogy induljak a következő útra, próbálom összerakni a fejem, hogy művésznőt csináljak magamból, olyankor van segítségem, mert muszáj. De ha van időm, szeretem a saját magam hangulatát megteremteni az otthonomban.

– Akkor próbálod tartani az egyensúlyt a popsztár éned és a magánember között.

– Igen, de nagyon nehéz. Azért nehéz, mert nem tudom a művészt a ház küszöbe előtt hagyni. Az énekesnő Rúzsa Magdi velem lakik, bennem lakik, ezért belép velem a civil házunkba is. Az én hivatásom nem egy irodai munka, nem tudom lerakni, haza nem vinni, de ahogy múlik az idő, azt látom, nagyon szépen kezelem ezt a helyzetet. Mostanában épp az itthoni, a civil Magdi van fölényben. És jól kijövünk egymással.

Fotó: Mark A. Rosta, Platános Kúria

Koszika: Az anyatejjel szívtam magamba a népzenét