Mesterségem címere SÜRGŐSSÉGI ASSZISZTENS helikopteres bevetéseken

A legsúlyosabb esetekhez hívják, nap mint nap az életért küzdenek. Casoni Maria-Elena több mint ezer órát töltött a levegőben, mentett a Colectiv-tűzesetkor, reménytelen helyzetekből, megtanult együtt élni a veszteségekkel és pozitívan gondolkodni. Tizenegyedikes diákként kezdte önkéntesként, máig szenvedélye az életmentés

Időpont: este fél hét. Helyszín: a marosvásárhelyi SMURD Rohammentő Szolgálat székhelye. A mindig zsúfolásig telt várón keresztül vágunk magunknak utat, hogy egy csendesebb helyen üljünk le beszélgetni. Casoni Maria-Elenához jöttünk, aki már tizenhat éve dolgozik sürgősségi asszisztensként a SMURD-nál. Ma éjszaka épp ügyeletes. Izgulok, hogy időben végezzünk, nem akarom rabolni az idejét.

– Mit jelent pontosan az, amikor ügyeletes?

– 12 órás az ügyeletünk. Ez általában este héttől reggel hétig tart. Egy ügyelet azt jelenti, hogy futunk az egyik betegtől a másikig.

– Sok ember van ennyi óra alatt a sürgősségin?

– 12 óra alatt körülbelül száz beteg érkezik a SMURD-ra. Az osztály különböző részlegekre van felosztva – színekkel jelöljük –, attól függően, hogy sürgős segítségre van szüksége a betegnek, kritikus az állapota, vagy sem. Én ma a vörös zónában dolgozom, ahol a súlyos állapotban levő betegeket fogadjuk, újraélesztésre szorulnak, vagy gyógyszermérgezése, súlyos légzési elégtelensége, rohamai vannak, de ha, mondjuk, jön egy hívás helikopteres bevetésre, akkor oda is én megyek.

– Tehát helikopteren is szolgálatos ma.

– Igen. Általában a súlyos esetek miatt szállunk helikopterre. Naponta két-három hívás érkezik.  Az utóbbi években több helikopter lett az országban, már van hét vagy nyolc, és mindig azokat hívják, akik közelebb vannak az adott helyszínhez.

– A közeli városokba mennyi idő alatt jutnak el?

– Udvarhely úgy 25 perc, Nagyszeben 35-40 perc helikopterrel.

– Hogy lesz valakiből sürgősségi asszisztens?

– Hát ezt szeretni kell! (felnevet) Tizenegyedikes voltam, amikor önkénteskedni kezdtem itt a SMURD-nál. Akkor kóstoltam bele ebbe a szakmába, és beleszerettem. Hat évig voltam önkéntes, közben befejeztem a középiskolát, elvégeztem az asszisztensi kollégiumot, aztán dolgoztam egy magánklinikán, de visszajöttem ide, mert rájöttem: ezt szeretem én.

– Mégis mit lehet szeretni benne? Milyen pluszt ad ez a munka az előzőekhez képest?

– Azt, hogy segíthetek az embereken. Ez az első és legfontosabb. Ennél több talán nem is kell. Volt néhány olyan esetünk, amikor bár nagyon kevés esély volt rá, sikerült megmenteni egy életet, és egy idő után felkeresett minket a páciens, a helikopteres csapatot, és megköszönte a segítségünket. Ennél nagyobb elégtétel nem létezik.

– Ám ugyanilyen közelről találkoznak a halállal, a veszteséggel is. Gyakrabban, mint mások.

– Igen. Sajnos vannak olyan esetek, amikor nem tudunk semmit tenni, hogy megmentsük a betegünket. Küzdünk érte, de nem sikerül.

– Emlékszik az első napjára, amit itt töltött az SMURD-on?

– Az első önkéntes napom volt. Egy barátnőmmel közösen végeztük el az elsősegélynyújtás-kurzust, miután ez lejárt, és levizsgáztunk, úgy gondoltam, ezzel ennyi. Az ő ötlete volt, hogy jöjjünk ide ügyeletezni. Nem is tudtam, hogy lehet ilyent. Aztán jelentkeztünk, és hát az első napon végignéztem, hogy mi van itt, végigmentem a szobákon, láttam, hogy mennyi szenvedő beteg van, és akkor éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom, ezt szeretném.

– Már a kezdetektől helikopteren is dolgozik?

– Igen. 2004-től repülök, több mint ezer órát töltöttem már a levegőben. Voltak izgalmas ügyeletek, például a tegnapi is az volt. Nagyszebenből hoztunk ide a kardiológiára egy beteget, és elég rázós volt az utunk. De ilyenkor pozitívan kell gondolkodni, én például arra gondolok, hogy megyünk életet menteni.

Hirdetés

– Mit kell tudnia egy sürgősségi asszisztensnek?

– Mindent. Persze nem lehet elvárni egy asszisztenstől, hogy tudja, milyen kezelés kell a betegnek, ám mégis mindenhez kell értenie egy kicsit. Ismernie kell nagyjából a patológiát, a gyógyszereket, tudnia kell, hogy melyik gyógyszert mire lehet használni… Gyorsan kell reagálni, főleg, amikor helikopteren vagy a mentőben vagyunk. Az orvos megmondja mikrogrammban vagy milligrammban, hogy gyógyszerből mennyit kell adni a betegnek, és onnantól nekem kell tudni, hogy a fiola hány milligrammos, és akkor abból mennyit kell alkalmazni. Azt szoktam mondani, hogy a helikoptert és a mentőt úgy kell ismerni, mint a Miatyánkot. Csukott szemmel is tudom, hogy mi hol van, a gyógyszerek, a műszerek.

Egy ilyen munkában különösen fontos a csapat.

– Nagyon. Vannak olyan orvosok, akikkel nagyon rég együtt dolgozunk. Csak rá kell néznem, már tudom, mit szeretne, mit kér, mi a következő lépés. Mindemellett fontos a folytonos tanulás is, hiszen gyakran változik a protokoll. Például az elsősegélynyújtásban ötévenként változik. Én úgy gondolom, hogy annak, aki az egészségügyben dolgozik, folyamatos tanulás az élete.

„Szükségünk van az önkéntesekre. Itt sosem vagyunk elegen.”

 

– Kik alkotják a helikopteres csapatot?

– Két pilóta van, egy asszisztens és az orvos. Helikopterben egyébként nem szoktunk dolgozni a beteggel. Amikor kiérkezünk a helyszínre, stabilizáljuk az állapotát. Csak akkor szállunk fel, amikor megfelelő légzése, szívverése, vérellátása van. Egyszer megtörtént, hogy instabillá vált a beteg útközben, és a helikopterben kellett lélegeztetni, próbálni újraéleszteni. Ilyen esetben jelzünk a pilótának, aki keres egy biztonságos helyet, ahol leteheti a gépet, és majd ha újra stabil lesz a beteg állapota, csak akkor folytatjuk az utat.

– Halálfélelme nem volt soha?

– Lehet, hogy volt, de hamar elmúlik.

– Én úgy gondolom, nem mindenki alkalmas erre a munkára.

– Hm… ezt nem tudnám megmondani. Már húsz éve dolgozom sürgősségi asszisztensként, és nem tudom magam máshol elképzelni. Más osztályon unatkoznék. Jelenleg is a munka mellett még képzéseket tartok asszisztenseknek: elsősegélynyújtást, traumatológiát, illetve járok külső NATO-s missziókra is. A múlt nyáron Bosznia-Hercegovinában voltunk gyakorlatozni egy katonai táborban, ahol földrengéses, balesetes szimulációkon vettünk részt. De voltunk még Szerbiában, majd Brassó mellett, Nagysinken, és 2021-ben készülünk Olaszországba.

– Meddig lehet ezt csinálni?

– Meddig lehet bírni?! Mondjuk, ha családot szeretnék, gyerekeket, akkor nem hiszem, hogy tudnám így, ilyen tempóban folytatni. Talán akkor már a helikopterezést nem vállalnám, hisz van benne rizikó. És lehet, szép lassan a képzésekre fogok összpontosítani. Amúgy tudnám csinálni hetvenéves koromig.

– Melyek a legemlékezetesebb esetei, és miért?

– Elsőnek a bukaresti Colectiv szórakozóhelyen történt tűzesetet említeném. Az megmaradt a lelkemben is. Egész karrierem során ez volt eddig a legnehezebb. Elmentünk két napra, és hazajöttünk egy hét után. Mai napig látom magam előtt azokat az embereket. Nehéz volt. Utána egy hónapig nem voltam jó semmire. De emlékszem arra a 29 éves nőre – körülbelül tíz évvel ezelőtt –, akin keresztülment egy léc, át a testén. És a nő most is él. Besztercéről hoztuk helikopterrel. És van még egy fájó emlék, amiről még mindig nagyon nehéz beszélni, ami a kollégánkkal, Szász Szabolccsal történt, akinek a focipályán szívinfarktusa lett, és bár próbáltuk újraéleszteni, nem sikerült… És még sok mindenről tudnék mesélni.

– Mit tanított ez a szakma önnek?

– Azt, hogy légy jó ember, segíts másokon, és gondolkodj pozitívan.

– Kinek ajánlaná?

– Mindenkinek ajánlanám. Önkéntes például bárki lehet, aki elmúlt 18 éves. El kell végezni egy tanfolyamot, utána néhány vizsgát, és lehet is jönni önkénteskedni. Sőt, várjuk, hogy jöjjenek minél többen, mert szükségünk van az önkéntesekre. Itt sosem vagyunk elegen.

Fotó: Rab Zoltán