A nagy diófánál megáll, összeszedi a lehullott diót. Egy kövön megtör néhányat, nem tudja lehúzni a vékony héját, mint ahogy az anyja tette, mikor még velük élt.
– Hány éve hagyott itt anyád? – kérdezték valamelyik nap tőle a boltban.
– Nem tudom, nem olyan rég – válaszolta, és kifordult az ajtón, hogy ne faggassák. Milyen nap van ma? Hányadika? Folyton ilyeneket kérdeztek tőle az iskolában és a faluban is.
A templom felé kanyarodik. Az ajtó nyitva van, kihallatszik az orgona hangja. Mise van! – dobban meg a szíve. Akkor vasárnap van – gondolja boldogan. Ezt az egy napot felismeri, de a többit sehogy se tudja megkülönböztetni egymástól. Nem is érti, azt honnan lehet tudni?
A diót leteszi a temető kapuja mellé, s bemegy a templomba. De mire keresztet vet, s leül a hátsó padba, vége lesz a misének, s indulnak kifelé az emberek. Ő is felpattan, és kisurran az elsők között. A szakállas öregember pénzt ad neki, mint máskor is. Jó lenne, ha kekszet s fagyit is adnának érte a boltban, de ezt előre sosem lehet tudni.
A szűk utcában a ferde nyakú postással találkozik. Az színes újságokat tesz a postaládákba, amiből azt lehet megtudni, mi mennyibe kerül a nagy, városi boltban. Neki is szokott adni, ha jut.
– Hová mész, leányka? – kérdezi a férfi.
– Én dolgozni – vágja ki büszkén.
– Ó, menj el! Dolgozni! Még nekem sincs, ahol! Kihez mész dolgozni, mákvirág?
– Nem árulom el. Nehogy maga is odamenjen! – kacag. S kacag vele a ferde nyakú is.
– Ad-e újságot?
– Nem adok. Minek az neked?
– Nézegetem a képeket. S elgondolom, hogy mit veszek. Akkor adjon pénzért! Van pénzem! – mutatja az izzadtságtól ragacsos tenyerében a három zöld papírt.
– Jaj, menj el, te! Ez ingyen újság! Majd pont te fizetsz érte… – mormolja a bajusza alatt, s odaad egyet neki.
De a reklámújság-kihordó sem rest, sejti, hogy hová igyekszik a leányka, s mint a gyermek, ő is futásnak ered, s a másik oldalon hamarabb odaér.
– Csókolom, nénike! – ugrik be a kapun, de a mosoly leolvad az arcáról, mikor rájön, hogy megelőzték.
– Szóval ide jársz te dolgozni! – évődik vele a férfi. – Dolgozni, mi? Hazudós!
– Nem hazudik – mondja az asszony – valóban járt ide kicsi korában az anyjával szőnyeget mosni, gyomlálni… azóta is visszajár ide. Szép emlék, ugye? – fordul a leányka felé.
– Igen – válaszolja. Majd megkérdezi:
– Nénike, van teje?
– Van. Azt innál? Hozok!
– Vasárnapi ebéd?! – nevet a kihordó. Nézzenek oda, a macska is megkívánta! Egy hosszú szőrű, szürke macska jön fel a lépcsőn.
– Cicu! Cicuka! – veszi ölbe a macskát a leányka. Simogatja, dédelgeti, ha nem látná senki, a tejet is nekiadná. Egy másik, nagyobb macska is megjelenik a kert felől.
– Még egy cicu! – örvendezik. Ölébe veszi azt is, de a macskák nem tűrik meg egymást.
– Nem ismerik egymást… – magyarázza a férfi.
– Embereknél is lehet ilyen? – szólal meg a gyermek, s a felnőttekre szegezi a tekintetét.
Azok néhány másodperc csend után elfordulnak, s bizonytalanul válaszolják neki:
– Lehet…
Aztán a férfi gyorsan eltereli a beszélgetést:
– Hát, ha kicsi macska kéne neked, én tudok egyet szerezni. Csak hol talállak meg? Egész nap a faluban császkálsz! – azzal szedelőzködik, és elköszön. A leányka is megy utána.
Az asszony este veszi észre, hogy a postaládában megint van egy reklámújság. Jaj, ez a leányka! – mosolyog magában. A reklámújság-kihordó alig érett, zöld diót talál a táskájában. Hát, ezt vajon mikor tette bele? – töri a fejét.
A leányka este fekszik otthon az ágyon, a macskákra gondol és arra, hogy vajon a szép emlék, az mi?
korábban írtuk
Száva Enikő: Mikor nőtt meg ennyire a szakadék?
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Néha még azt is kimondtuk egymásnak, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk...
