Mindig is több gyermeket szerettem volna, évekig egészen pontosan hármat, aztán Leo születése és az anyaság tényleges megtapasztalása átírt bennem sok mindent, többek között azt is, hogy talán kettő is elég lesz. Azt viszont nagyon szerettem volna, hogy Leónak testvére legyen, és úgy éreztem, hogy a családunk nem egészen teljes hármunkkal. Mint amikor egy mérleg nem tud egyensúlyba állni, folyton billeg picit. Szerencsére a férjem is hasonlóan érzett, így nyáron elkezdtünk próbálkozni, és mindkettőnk meglepetésére, elsőre sikerült.
Nem dicsekvésképpen mondom ezt, tudom, hogy a termékenység sokak számára nagyon nehéz téma, és az első babával nekünk sem ment ennyire gyorsan a dolog, inkább azért, hogy benyújtást engedjek a női agy tekervényes működésébe.
és ezek a gondolatok igazából csak a második trimeszterbe lépéssel csendesedtek le, bár akkor sem teljesen. Azt hiszem, a gyermekeink sorsa iránt érzett aggodalom a fogantatással kezdődik, és soha véget nem ér, csak megtanul együtt élni vele az ember.
Valószínűleg az sem segített, hogy a második várandósságom szinte mindenben különbözött az elsőtől. Leóval már azelőtt sejtettem, hogy babát várok, hogy a vérzésem kimaradt volna. Egyszerűen éreztem, meg az is árulkodó jel volt, hogy vegetáriánusként hirtelen elkezdtem vadul kívánni a KFC-s csirkét. Ezúttal – valószínűleg azért is, mert nem bíztam benne, hogy elsőre összejöhet – minden jelre legyintettem, hogy biztosan csak PMS.
Életemben nem éreztem még olyan fáradtságot, mint most az első trimeszterben. Pedig volt egy időszak, amikor huzamosabb ideig napi négy órákat aludtam, úgy mentem dolgozni, és hát egy újszülött korszakot is végicsináltam már, de az mind semmi volt ehhez képest.
Mintha mázsás súlyt akasztottak volna minden sejtemre, a létezés is keserves volt.
Ilyen állapotban egy nagyon aktív két és fél éves anyjának lenni minden szempontból erőt próbáló feladat volt. Az egy dolog, hogy fizikailag nem voltam a topon, de a hormonháztartásom felborulása miatt türelmem sem volt, és a legapróbb dolog is teljesen ki tudott borítani. Ez persze mindenkit kizökkentett az egyensúlyából, és a teljes családi dinamikánk felborult. Számoltam a napokat az első trimeszter végéig, és attól is ideges lettem, amikor nem történt egyik napról másikra változás.
Míg általánosságban elmondható, hogy még mindig nagyon keveset beszélünk a várandósság kihívásairól (csak nagymamám kérdezi újabban a „Hogy vagy?” helyett mindig azt, hogy „Hogy bírod a terhedet?”, és bár összességében gyűlölöm a „terhes” terminust, azért be kell látnom, hogy sokszor neki van igaza), azt
Alapvetően nekem is az a megélésem, hogy ezzel a babával sokkal nehezebb kapcsolódnom. Egyrészt nyilván fizikailag nincs rá idő meg lehetőség. Leóval meditáltam, tornáztam, könyveket olvastam a témában, szülésfelkészítőre jártam, és bár legalább az első két dolgot sikerült az utóbbi hetekben visszavezetni, a valóság azért az, hogy ez a második gyermek egy használt anyát kap majd – bár biztos vagyok benne, hogy ez rengeteg pozitívummal és plusz önbizalommal is jár majd.
Másrészt viszont, amire egyáltalán nem számítottam, hogy egyelőre még nehéz helyet csinálni a lelkemben ennek az új jövevénynek. Leóval ez nagyon gyorsan és természetesen ment, de mivel ő már itt van, és tudom, hogy a kistesó rengeteg időt és figyelmet vesz majd el tőle, az iránta érzett szeretetem valahogy még visszatart attól, hogy kinyissam a szívem a „másiknak” is.
Mondom mindezt úgy, hogy Leo nagyon izgatott a kistesó érkezése miatt, nagyon várja, hogy megszülessen, és biztos vagyok abban is, hogy ugyanannyira varázslatos érzés lesz majd a második gyermekemet először kézbe venni, mint az elsőt, és ugyanannyira fogom imádni őt is.
Mindezek a fura érzések talán abból is adódnak, hogy én magam is nagytesó vagyok, és évekig nagyon bonyolultak voltak az érzéseim a húgommal kapcsolatban. Dolgoznom kell hát azon, hogy a saját negatív tapasztalataimat ne vetítsem rá a gyerekeimre. Múlt hónapban arról írtam, hogy Leóval fel kellett dolgoznom azt, hogy kisfiút várok, mert „nem túl előremutató a férfiakkal kapcsolatos, összes negatív előítéletemet rávetítenem egy teljesen ártatlan, még meg sem született csecsemőre”, most meg ez! Sokszor emlegetjük, hogy a gyermekeink tükröt tartanak elénk, de ki gondolta volna, hogy ezt már a pocakban elkezdik?!
korábban írtuk
Sárosi Ágota asszisztensnő: A halálra nem lehet felkészülni
Van, aki életeket ment, más világra segít új életeket, és van, aki a haldoklás időszakát teszi elviselhetőbbé. Sárosi Ágota tizenkét éve dolgozik egy marosvásárhelyi magánklinika palliatív osztályán, súlyos betegségük végstádiumában levő betegeknél.
