Jó, volt egy-két hisztis pillanat, mert az mindig akad, ha a gyermek nem aludt, nem evett, vagy valami kibillentette, vagy túlságosan felpörgette. Lehet, hogy telihold van, vagy Amerikában épp választások vannak stb. Szóval valamivel mindig magyarázható, és ha épp nem, akkor is lehet azt mondani, hogy ilyen napja van, hát mi se vagyunk folyton a helyzet magaslatán. És amikor ez van, a gyermek átveszi a nyűgöt. Ez tényleg így van, de ezt az egészet leszámítva, tényleg rengeteg cuki dolog történik.
A mese nem nyer így más értelmet, sokkal inkább értelmetlenséget. Mondjuk, ha a múlt században élnénk, és szürrealistáknak nevelném a gyermekeimet, akkor egész jól átadhatnám ez által az automatikus írás képességét, ami a szürrealisták alapvető alkotói módszere volt. Elég sok hasonlóságot mutat az én későesti meseolvasási tapasztalataimmal, hiszen ők is minden racionalitást mellőzve, a tudatalattiból feltörő, sokszor illogikátlan asszociációkat jegyezték le. Ez eredményezte a szavak olyan véletlenszerű egymásutániságát, amiket én is beleszövök a tündérmesékbe minden akaratom ellenére. Szerencsére P. ezt úgy jelzi, hogy „óna”.
És ha már összefüggéstelen párosításokról van szó, akkor ebben a kontextusban a fáradtság legfőbb rokonértelmű szava az akadálypálya. Látszólag semmi köze a kettőnek egymáshoz, de ha kicsit jobban górcső alá vesszük, akkor kiderül, hogy ha lenne kisgyermekes szülők szótára, akkor ez a két szó egymást magyarázná benne.
Van ennek egy fizikai síkja, amikor a lakás tényleg egy akadálypálya. Valóságos sétányokat, ösvényeket lehetne elnevezni a szanaszét heverő játékokról.
Na, de egy ilyen ösvényen végigmenni nem épp olyan meditatív, mint a valóságos hegyi környezet. Főleg akkor nem, ha mezítláb haladsz végig, mert épp sietsz (általában sietsz), és ha nem lavírozol ügyesen, akkor minden eséllyel rálépsz egy építőkockára, vagy a KEDVENC gyűrűre stb. Az én kedvenceim viszont az üveggolyók, azok tényleg hatalmas élményt képesek nyújtani az által, hogy bekerülnek a felkészületlen csupasz talpak alá. Receptre írnám fel mindenkinek, aki nem tudja leállítani cikázó gondolatait, és nem képes a jelenben maradni, hogy szórjon szét üveggolyókat a házban, és ne nézzen a lába elé, amikor átsétál egyik szobából a másikba.
Persze vannak más barikádok is, de azokon tényleg képes vagyok elcsodálkozni. Ezek a bunkik. Legjobb döntés volt, hogy egy babakori plédecskét sem szelektáltam ki, mert ezekből épülnek a legjobb bunkik, vagy a „motollák” ahogy P. kisebb korában hívta. Szerintem nekünk, embereknek nem telhetett rosszul a barlangban, mert ahogy a gyermekeimet elnézem, már eleve a zegzugok megépítése is hatalmas öröm, s hát az, amikor berendezik. Az összes babát beviszik, meg az ebédet is. A bunkis evészetek mindig egész jó étvággyal történnek, és nem is kell fegyelmezni őket, mint az asztal mellett. Az asztalnál folyton elhangzik, hogy ne mászkáljanak el, mert most van ebédidő, de a barlangban ez érdekes módon nem fordul elő. Onnan nem bújnak ki. Ott jó lenni, ott jó enni!
Nyilván, amikor a bunki a lakás fő csapásain épül, akkor jelentős akadályt tud képezni: például ha egy nagy halom mosott ruhával próbálod megközelíteni a teraszt.
Ez az akadályosdi persze belső síkon is történik. Történik, amikor kinyitod a szemed, de még nem is vagy magadnál. Amikor épp megengednéd a vizet egy fazékba. Amikor épp leülnél a vécére. Amikor épp betennéd a szádba az első kanál ételt reggeli, ebéd és vacsora alkalmával. Amikor látod, milyen szépen játszanak, és épp a telefon után nyúlnál, hogy válaszolj pár napok óta feltett kérdésre. Amikor kinyitsz egy könyvet, hogy hátha meglophatsz egy-két oldalt. Amikor épp csak egy pillanatra leülnél, és épp csak megérintetted a széket. Amikor épp megfogod az üveget, hogy tölts egy pohár vizet. Amikor épp kinyomnád a fogkrémet a fogkefére. Amikor épp egy pillanatig az egyikre jobban figyelsz jobban, és a másik ezt észreveszi. Amikor hirtelen kisüt a nap, vagy hirtelen elfeketedik az ég és esni kezd. Amikor épp próbálod előre lefuttatni fejben a napot, de összevesznek a szobában, vagy épp valamit építenek, amit meg szeretnének mutatni. Amikor épp kilépnél az ajtón, vagy épp bezárnád azt. Amikor a liftet hívod. Amikor éhesek. Amikor álmosak. Amikor ölelést szeretnének. A sor hosszú lenne, de lényeg, hogy
Állítólag egy kisgyermekes anya átlagosan napi két-háromszáz közötti kérdést, kérést, megszólítást menedzsel. Be lehet szorozni, hogy ez akkor egy év alatt mennyit jelent. Nem tudom, mennyire duplázódik két vagy több gyermekkel. Egyszer gondoltam rá, hogy egy napig húzom a strigulákat, de gyorsan rájöttem, nem lenne túl hatékony egész nap egy ceruzával firkálgatni, mert semmi másra nem maradna idő. Mert tényleg ennyire sokszor elhangzik, hogy „anya, anya, anya!” Ez néha sok tud lenni. És olyat nem is tudok mondani, hogy néha meg kevés, mert még sose fordult elő olyan, hogy tegnap sokszor szólítottuk anyát, ma meg kevésszer fogjuk.
Hogy mit érzek én ezzel kapcsolatban? Változó, mert vannak napok, amikor kifejezetten élvezem, repülök az árral és van, amikor csak túlélni próbálok. És persze van középút is, de egy biztos: a legnagyobb őszinteséggel merem kijelenteni, hogy minden kérdésükért hálás vagyok. Kitüntetve érzem magam attól, hogy van két apró lény, akiknek én magyarázhatok el sok mindent életükben legelőször. És persze már most sem tudom mindig mindenre a jó választ. Vannak válaszaim, amiken utólag tépelődöm is. Ennyire tökéletlenül tökéletes az egész.
Belenevel az anyaságba, és újabbnál újabb arcaimat mutatja meg. De ma például, amikor épp kacagtunk, valamiért én kérdeztem, amit gyakran ők szoktak: „Vicces vagyok?” L. gondolkodás nélkül azt válaszolta: „Szép vagy!”
Ott ültem köztük – egyébként nem túl szalonképesen –, és az jutott eszembe, hogy elképzelni sem tudnék olyan életet, amiben nincsenek ilyen akadálypályák.
korábban írtuk
Nyári erdők aranya: a rókagomba
Székelyföldön hihetetlenül gazdag volt gombában az idei nyár, rókagombát tömegesen lehetett látni a piacokon. Ami nekünk a gyerekkor erdei kalandja, a nyári erdők természetes ajándéka, az máshol különleges és nagyra becsült alapanyag.
