A kinti világot kirekeszti az ablaktáblák rácsain kίvül, s ha az utcalámpa fénye halványan be is szűrődik, az emlékek tisztaságán nem csorbίt, mert a kiskályha doromboló tüze melegen tart minden szépet, amit azóta is szίve mélyén őriz. Hol vannak azok a régi esték, amikor feltörte gyermeki kezét a paszuly megszáradt héja, miközben kifejtették tápláló szemeit? Előkúszik emlékeiből a tollak selymessége, a gyapjútépés jellegzetes illata. Szájában érzi a lerben sült alma ίzeit. Látja, amint a gondosan begyűjtött gyógyfüvekből főzött tea gőze felszáll. Nagyapó csizmát fényesίt. Nagyanyó a zsίrosbödönt hozta vissza a hűvös belső szoba sarkába, ahol a dunyhák alusszák már téli álmaikat a szőttes pokróc alatt, amit a falon csüngő nagyapó katonaképe ügyel.
Áll a rég nem létező szoba közepén, s végtelen hálát érez a szίvében ezért, azért, mindenért.
Novemberben, talán mert mindig a születésére emlékeztetik, számvetést készίt, számba veszi a mulandót s a múlhatatlant is. Mennyi találkozás, szίn, illat, tekintet és szó, virág, esőcsepp, mozdulat, búcsúzás és szélcsend az életünk. Látszólag a november komoran rajzolja meg bennünk a tekinteteket, de a pillantások megérintő érzései kiszίnezik a megnyomódott avart, a puha, hófödte lepleket, a fagyos háztetők pöfékelő kéményeit.
Krizantémok dacolnak a fagyos éjszakákkal. De vidám a színük. A legbelső szobát és legbelső érzéseit még megszeretgeti, elidőzik kissé, aztán visszajön. Vidám nevetés harsog az ablaktáblák mögül, s végig ugrál az utcakövek szegélyein. Társasjátékozó fiatalok, vidám társaságok nevetése az. Elmosolyodik, s felgyorsίtja lépteit. Sálját duplán nyakára burkolja, s haza igyekszik, mert tudja, már nagyon várhatják.
Mίg lépdel, azon tűnődik, hogy neki az enyészet hava a háttérszíneket jelenti. Mindazt, amivel kiszίnezte eddigi életét.
A tanulságos leckék sötét árnyalataitól a vidáman kuncogó élénkeken át, a mély gondolatokat tartogató fehér-feketék, s az érzések pasztell palettáival bezárólag minden ott van vele, amivé vált, s ami még lehet.
Most átugrál a gyalogátjáró fehér csίkjain, s elkezdi számolni a járdaköveket visszafelé. Már csak néhány lépés, s hazaér. A lehulló hópihe megcsillan a lámpa fényében, s ő megzörgeti kulcsait.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.
Kimelet képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Üres a fészek
A vándormadarak indulása minden évben összefogja nálunk a falut. Ezeken a napokon mindenki a gólyafészkeket lesi. Indulnak? Nem indulnak? Köröznek? Beteg valamelyik közülük? Misztikus kötődés alakult ki közöttünk és a vándormadarak között, talán mert messzire kívánkozó vágyainkat látjuk bennük. Amikor aztán az égbolt messzeségében eltűnnek, édes-keserű érzések paplanjai bugyolálják be a házakat.
